Beautiful Tears [Yoonseok/Sope]

💧third tear💧

"Ne köszönd meg ez az igazság. Tökéletes vagy."

"Azért ne túlozz" törölte le könnyeit arcáról.

"Nem túlzok. Nagyon remélem, hogy elhiszed amit mondok."

"Hát.."

"Hobi mondd mit tegyek, hogy elhidd nekem, annyira tökéletes vagy, hogy azt kívánom, bárcsak kisajátíthatnálak?!"

"..Hogy érted azt, hogy kisajátítanál?" nézett rám érdeklődve.

Válaszképp csak magabiztosan szemeibe néztem, majd lassan közelebb hajoltam hozzá egészen addig, míg szánk egybe nem forrt.

Lassan mozgatni kezdtem ajkaimat övéin, amit ő csak hosszú másodpercekkel később viszonzott. Ezt megunva pedig nyelvemmel esedeztem bejutásért, majd miután megkaptam rá az engedélyt, és állát kissé lejjebb ejtette, elkezdtem bejárni az új terepet.

Pihegve váltunk el egymástól a csók végeztével, majd homlokunkat egymásnak döntve bámultam szemeibe.

"Ez az első eset, hogy egy fiúval smároltam," simítottam kipirult arcára "de ha őszinte akarok lenni, ez volt eddig a legjobb csókom."

"Egyet értek." húzta ajkait szívmosolyra.

"Az jó, mert szívesen csinálnám még veled.. Mármint.. ezt úgy értem, hogy nagyon örülnék, ha ezentúl.. a páromnak nevezhetnélek. Persze csak akkor, ha te is szeretnéd!" habogtam össze mondatom.

"Szeretném." pirult el enyhén.

¤¤¤

A kanapén ülve vártam, hogy Hoseok betaláljon a nappaliba a reggelinkkel, amikor....... na most mielőtt félre értenétek, nem, nem költöztünk össze, csak Hoseoknál aludtam... persze az, hogy mi történt az este, nos az nyílt titok..

Szóval, ott ültem és vártam Hobit, amikor hirtelen valami neki csapódott az erkély ajtónak.

Sejtettem mi az, hiszen történt már ilyen korábban is. Az életemet merném tenni rá, hogy valami idióta madár megint benézte az üveget.

Emlékszem, egyszer kiskoromban ugyan ez történt, csak akkor még volt szívem és bevittem a házba, majd beleraktam egy ketrecbe. Egy napig vigyáztam rá, adtam neki inni meg enni.

Aztán anyukám szólt, hogy most már biztos jól van és, hogy engedjük el. Persze én nem akartam, de a szüleim meggyőztek, hogy jobb lesz úgy a madárnak.

Idióta történet. Kit érdekelnek a hülye madarak?

...Ha csak...

Felpattantam a kanapéról és magam se tudom miért, de futni kezdtem az erkély ajtóhoz.

Ott is feküdt az a kis hülye. Megmondtam.

Gyorsan kinyitottam az ajtót és gondolkodás nélkül fogtam kétkézbe a madarat, ami szerencsémre meg se mozdult.

Hogy kell megnézni egy madár pulzusát??

Miután össze-vissza tapogattam a szerencsétlent de semmit sem éreztem elkönyveltem magamban, hogy ez bizony megdöglött.

Ekkora szerencsém nem lehet.

Fogtam egy cipősdobozt, amibe beletettem a madarat, majd rohantam kezetmosni.

Gyorsan kivittem a dobozt a bejárati ajtó elé, majd mielőtt otthagytam a lábtörlőn a szerencsétlent, becsöngettem a házba.

A kanapéhoz sprinteltem, majd leültem és kikiabáltam Hobinak, hogy nézze meg ki csöngetett.

Hogy miért is tettem ezt? Egyszerű.. habár nagyon jól megvoltunk Hoseokkal, és tényleg egy szavam sem lehetett.. de valami mégis hiányzott.

Ez pedig nem volt más mint az a gyönyörű könnyáztatta arc amibe elsőlátásra beleszerettem, és azóta is kisért és késztet rá, hogy újra és újra kihozzam belőle..

Már pedig vagy két hete nem volt részem abban a látványban, szóval mostmár nagyon vágytam rá.

És végre meg is kaptam.

Hoseok jókedvűen, széles mosollyal sétált ki az előszobába, majd ajtót nyitott.

"Hát ez meg mi lehet?" kérdezte, majd láttam, hogy körül néz az ajtóban.

Miután senkit nem vélt felfedezni a folyoson, megfogta a dobozt és besétált vele. Leült mellém a kanapéra majd rám nézett.

"Mi ez?" kérdeztem kíváncsiságot színlelve.

"Nem tudom. Furcsa. Ki hagyna az ajtóm előtt egy cipősdobozt, és utána tűnne el?"

"Nem tudom drága, talán jobb ha megnézed."

"Igaz."

Azzal ovatosan leemelte a doboz tetejét.

"E-ez.. Yoongi.." dadogta, felém nézve "É-él még?"

Ismét kézbe vettem a madarat, hogy megvizsgáljam újra, majd szomorú tekintettel raktam vissza a dobozba.

"Nem Hoseok, nem él."

Csak ennyi kellett. Amint kimondtam ezeket a szavakat, gyönyörűséges párom mécsese azonnal összetört, és azok az ezer gyémántot érő cseppek csak úgy rohanni kezdtek lefelé, ki a szeméből, le az arcán, csendesen hullottak alá a mélységbe.

Én pedig elmosolyodtam.