Ki vagyok?

1;

Egy villanással kezdődött, majd a sötétség koromfekete palástja alá rejtett. Ez az egyetlen emlékem.
Mikor felébredtem, csak lassan kinyitottam szemeimet és a plafon egy foltosabb területét kezdtem el tanulmányozni. Nem gondoltam semmire, csupán némán meredtem egyenest a semmibe. Ha egy női hang nem szólít meg, talán még mindig azt a foltot bámulnám.
Lassan oldalra fordítottam a fejem, de minden mozdulat rettenetes fájdalommal járt. Az első kérdéseim viszont mégis akkor fogalmazódtak meg bennem, mikor egy kissé homályos, de gondterhelt arc nézett vissza rám. Szeméből könnyek hulltak, ajkai megállás nélkül formálták a szavakat, ezeket én mégsem hallottam tisztán.
Ki ez a nő? Hol vagyok? Mi történt velem?
...
Ki vagyok?
Fáradtan pásztáztam át a helyiséget ahol voltam, annak reményében, hogy talán egy morzsányi választ kapjak özönlő kérdéseimre.
Hófehér festék borította a falakat, fejemben egyre erősödött a pittyegés, ami az annak szegezett műszerekből jött. Az ablak tárva nyitva állt, a friss levegő, szellő formájában fújta a jobb napokat is már megélt függönyt, mellettem pedig a gyógyszerek hada közt egy váza foglalt helyet. Szép darab volt, egy márvány színű, benne egy virágcsokorral.
Nem kellett többet agyalnom, a hülye is kitalálta volna, hogy egy kórházi ágyban fekszem.
De hogy kerültem ide?
Figyelmem ismét megragadta a zokogó nő. Látványától majd' megszakadt a szívem. Nyugtatásképp felemeltem bal karom és letöröltem pár kósza könnycseppet, mire kissé megrezzent, majd szinte azonnal arcához szorította gyenge kezemet.
Kíváncsian nyitottam kérdésre számat, de nem jött ki hang torkomon, így csak hallgattam, hátha megmagyarázza a helyzetet. Eleinte úgy éreztem, mintha víz alatt próbálnának hozzám beszélni, de az idő múlásával tisztultak a hangok és a szavak is kezdték elnyerni értelmüket. Mikor már egyre többet értettem meg beszédéből, leszűrtem belőle, hogy valaki közeli hozzátartozóm lehet ez a személy.
Megnyaltam száraz ajkaim és egy nagy sóhaj kíséretében próbálgatni kezdtem hangszálaimat. Ezúttal nagyobb sikerrel jártam.
-Ki vagy te? - kérdeztem halkan, de csak zavart tekintetet kaptam válaszul.
Megismételtem magam, de ekkor már magamat is hallottam. Míg fejemben tisztán hangzott, kiejtve valami "kiae,,-nek sikerült ejtenem.
Megpillantottam a kis asztalon egy poharat, így felé nyúltam, hogy könnyítsek beszédemen, de a nő sietve felemelte és a számhoz tartotta. Hálásan kortyoltam bele a frissítő vízbe. Pár kóbor csepp az államon is végigszaladt. Az üres pohárral a kezemben már nyugodtan tettem fel harmadjára is a kérdést.
-Ki vagy te?
-Nem ismersz fel? - az idő közben elapadt könnyei megeredtek, én pedig kétségbe esetten kapkodtam a fejem balra-jobbra, már amennyire a fájdalom engedte, segítségre várva. 
Egy fehér köpenybe öltözött férfi sétált be a nyitott ajtón. Bizonyára egy orvos. Aggodalmas tekintettel, mégis mosollyal az arcán sétált a nő mellé, s miután megérintette a vállát, felém fordult.
-Látom, felébredtél. Egy hét után már azt hittük, fel sem kelsz. Hogy érzed magad, Shouyou?
-Elnézést, hogy kérdésre kérdéssel válaszolok, de én vagyok Shouyou? - mutattam ujjammal magamra.
Az orvos arcáról lehervadt a mosoly. Szomorúan tekintett bele a kezében tartott táblára, majd miután lejegyzett rá valamit, ismét felém fordult.
-Balesetet szenvedtél, nem is olyan régen. Pár bordádon kívül semmid sem tört el, de a fejed erősen beütötted. Az előbb hallottak alapján súlyosabb az állapotod, mint hittük. Az amnézia nem a legkellemesebb érzés. Lehet átmeneti, de sajnos örök is.
Úgy éreztem, forog velem a világ. Hányinger kínzott, a fejem megállás nélkül sajgott. Az emlékeim hiánya rengeteg gonddal járt. A tudakozódás, hogy legalább önmagammal tisztában legyek, a sok-sok bocsánatkérés az egykori ismerőseimtől, akiknek még csak a nevére sem emlékszem.
Azt hittem, ha kiengednek a kórházból, legalább az otthoni környezet felelevenít egy-két dolgot, de csalódnom kellett.
Napjaim nagyja részét a parkban töltöttem. A fák leveleinek rezgése, ahogy a szél fújta az avart és a lombkoronákat. A madarak csicsergése, a gyerekek játékos zsivaja, a nap átszűrődő sugarai. Mind megnyugtatott és segített kitisztítani elmémet.
Még össze voltam zavarodva. Nehezen, de sikerült megértenem, hogy a nő, aki napokig mellettem volt a kórházban az édesanyám. Van egy kishúgom is, Natsu, én magam pedig Hinata Shouyou vagyok.
A végén mégis kezdtem beletörődni sorsomba. A emlékeim sosem fognak visszatérni, én pedig fiatal koromra tekintve új életet kezdhettem. Így már csak pár nap maradt első napomig az új iskolámban, a Karasunoban.

Már rég kész vagyok a résszel, de mivel a füzetbe írtam igazából, jóval később tudtam csak feltenni, mint terveztem. 😓😓😓
Nem is túl hosszú, de remélem tetszeni fog ez az új sztori. 😳
A következő részben jelentkezem, sziasztok! 😙😘