Utadba álló félelem

Regulus Black

1972. Szeptember


- Black, Regulus – hangzott McGalagony hangja.
Regulus félt. Iszonyúan félt. Egész testében remegett. Ő volt az első, akinek a nevét mondták, és ez egy cseppet sem segített az amúgy is rettegő kisfiún.
A székhez lépett, és fejébe húzta a Teszlek Süveget. Így legalább nem látott. Nem látta a rászegeződő, kíváncsi tekintetet; azok tekintetét, akik azt fontolgatják, vajon ő is griffendéles lesz-e, mint a testvére, vagy a családi hagyományhoz híven a Mardekárba kerül.

- Áh, egy újabb Black – szólalt meg egy vékonyka hang a fejében. – A tavalyi érdekes volt, lássuk te is az vagy-e.
Regulus szíve szerint egyik házba se került volna. De azért persze mindegyikhez szívesen tartozott volna. Nehéz dolog volt ez.
Ott volt a Hollóhát. Oda kerülni esélye sem volt. Sirius mindig is okosabb volt nála, és még ő sem oda került. Hát akkor ő, Regulus, mégis mit keresett volna ott?
Aztán Hugrabug. Oda a türelmes, megértő, kedves emberek kerülnek. Regulus nem igazán volt türelmes, érteni pedig nem sok mindenkit értett meg. Igazából ő senkit sem értett. A kedvesség pedig... Sirius a legkedvesebb ember, akit Regulus valaha is ismert, és Sirius mégis griffendéles lett.

Ó, a Griffendél! A bátrak háza. A hősök háza, a vakmerő vitézeké.
Meg persze ott volt a Mardekár. Ravaszság, agyafúrtság... Ő valójában oda sem való. A legravaszabb terve az volt, amikor éjszaka leosont a szobájából, kakaót csináltatott Siporral, majd megparancsolta neki, hogy soha senkinek ne mondja el a történteket. Így ravasz módon sosem tudta meg senki, hogy ő bizony kakaót ivott éjfélkor.

A Teszlek Süveg most a fülébe duruzsolt, össze-vissza hadovált.

Regulus szeretett volna griffendéles lenni, mint Sirius. Összebarátkozni az ő barátaival, nevetni az ő viccein, kalandba keveredni ővele.
De Regulus közben azért félt is. Félt, hogy szégyenbe hozza az anyját, újjal mutogatnak majd rájuk, amiért Walburgának mindkét fia griffendéles. Rettegett attól, hogy otthon őt is úgy megbüntetik majd, mint Siriust. Rettegett, hogy Siriust is megbüntetik majd miatta.

Regulus félt, rettegett, reszketett. Aki pedig fél, az nem lehet griffendéles. Ezt ő is tudta, és a süveg is tudta.
- MARDEKÁR! – kiáltotta hát a süveg.

A fiú remegő kézzel vette a fejfedőt. Mardekár. Odanézett a ház – a háza – asztalához. Olyan idegenek voltak az ott tapsoló diákok. Regulus a Griffendél asztala felé nézett, Siriust kereste a tekintetével. Ugyanolyan sápadt volt, mint amennyire Regulus annak érezte magát. Vajon mostantól sosem beszélhetnek? Többet nem viselkedhetnek testvérek módjára? A beosztás előtt azt mondták, ettől kezdve a házuk a családjuk, de neki Sirius a családja.

McGalagony professzor gyengéden megkocogtatta a vállát. Regulus észbe kapott, hogy még mindig egyhelyben áll, ezért gyorsan a Mardekár asztala felé vette az irányt. Ott aztán leült, és az egész beosztási ceremónia alatt az ölébe ejtett kezét nézte.
A vacsora alatt csak pár falatot tudott magába erőltetni, teljesen elment az étvágya, kissé émelygett.

Amikor aztán elindultak a klubhelyiségek felé, Regulus megpróbált Sirius közelébe férkőzni, de a hatalmas tömegen keresztül ez lehetetlenségnek bizonyult, ráadásul a griffendélesek felfele indultak meg, míg a mardekárosok lefele.
Amikor a klubhelyiség bejárata előtt kisebb tumultus alakult ki a sok diák miatt, Narcissa Regulus mellé lépett.
- Örülök, hogy hozzánk kerültél – mondta kimérten.
Narcissa régen egyfolytában ölelgette Regulust; tutujgatta, akár egy kisbabát. De Narcissa megváltozott, már nem olyan volt, mint régen. Hűvösen, és kimérten beszélt, nem létesített testi kontaktust, ha nem volt muszáj.

Sirius biztos valami olyasmit válaszolt volna Regulus helyében, hogy: „Hát, én meg nem!", vagy csak szó nélkül otthagyta volna unokanővérét. Regulus azonban nem volt ehhez elég bátor, nem akarta, hogy Narcissa esetleg nehezteljen rá, vagy akár megírja az édesanyjának, hogy milyen udvariatlanul viselkedett.
- Én is – felelte hát.


Éjszaka nem sokat aludt. A szobatársai már mind hangosan horkoltak, amikor Regulus még álmatlanul forgolódott. Régen, amikor kicsi volt, ilyenkor mindig átment Siriushoz, és megkérdezte, hogy alhat-e vele. Az idősebb fiú morcos morgással reagált, de azért arrébb csúszott a hatalmas ágyban, hogy az öccse bemászhasson mellé. Regulus most is szívesen megkereste volna Siriust, de azt sem tudta, merre kellene elkezdeni a keresést.



Másnap reggel kissé nehezen találta meg a nagytermet. Amikor azonban belépett a helyiségbe, rögtön megpillantotta a testvérét. Kissé félve ment oda hozzá; reménykedett benne, hogy a fiú hajlandó még szóba állni vele. Remegő térdekkel indult el felé.
- Beszélhetnénk, Sirius? – kérdezte, amikor végül odaért a testvéréhez. Sirius a barátaira nézett, aztán felállt az asztaltól, és Regulusszal együtt kiment a nagyteremből.
Megálltak egy félreeső sarokban, Sirius pedig tűnődve nézett rá. Regulus nem bírta elviselni a pillantását.
- Sajnálom! – mondta.
- Mit? – kérdezte Sirius összeráncolt szemöldökkel. Regulus tudta, hogy a testvére tisztában van vele, hogy mire értette a bocsánatkérést.
- Azt, hogy mardekáros lettem – felelte halkan.

Sirius nem válaszolt egy darabig, inkább a falon lévő mélyedést kapirgálta.
- Hát, most már nem igazán tudsz vele mit csinálni – mondta végül, és zsebre dugta a kezét.
- Próbáltam – mondta hevesen Regulus, de elcsuklott a hangja.
Sirius elmerengve nézett rá. Végül ismét a kisebbik fiú szólalt meg.
- Lehetünk... attól még hogy te... meg hogy én... maradhatunk, ugye?
Sirius tűnődve méregette, aztán lassan megvonta a vállát.
- Igen, azt hiszem. Végülis, Lily Evans is beszélgethet azzal a hülye Pipogyival, és ők még csak nem is rokonok – mondta. – Megaztán... neked nem csöpög a zsír a hajadból. Ez is egy pluszpont.
Regulus szívéről hatalmas kő esett le.
- Akkor nem haragszol?
Sirius még jobban elkomorodott.
- Nem. De attól még nem repesek az örömtől. Nem akarom, hogy olyan legyél, mint ők.
Regulus tudta, hogy a testvére a mardekárosokra – a többi mardekárosra gondol. Neki is egyből eszébe jutott Narcissa. Ha a kisfiú arra gondolt, hogy a lány mennyire megváltozott az utóbbi pár évben, kissé megriadt. Lehet, vele is ezt teszi majd a Mardekár.
- Én sem akarok olyan lenni – felelte végül a fejét rázva.
Sirius halványan elmosolyodott, bólintott, majd visszaindult a nagyterembe.

( - Megpróbálok nem olyan lenni, de én nem vagyok griffendéles. A félelem mindig az utamba fog állni – suttogta Regulus a fivére után nézve. Olyan halkan mondta, szinte csak tátogta a szavakat, hogy Siriusnak esélye sem volt meghallania a kisöccsét.)