Nehéz már enni és inni,
Nehéz már levegőt is venni.
Sírnak a sebek és ordít a múlt,
Mely kifelé visz? Nincs olyan út.
Zokog a tüdő és köhög a szem,
Nem tudok figyelni, nincsen eszem.
Csíp most az égés, mar a seb,
Hogy lehettem volna ennél feszesebb?!
Haldokló gondolat fekete könny,
Erről nem írt semmilyen könyv.
Sikoltó lelkem a szakadékba zuhan,
Nem tudom mikor kerül ki onnan.
Szomorú dallam bárgyú ősz,
Mint a Mami haja... Olyan ősz.
Hamvas levegő éles ég,
Ezen a tájon már semmi sem ég.
Kipurcant az elme, úgy mint a gondolat,
Elfáradtam, mostmár minden csak tolat.
Ülök az ágy szélén, koppan a könny,
Erről nem írt semmilyen könyv.
Nem tudom, hogy állok fel, s lépek majd tovább,
Nem is számít ki segít, ha lesz olyan egyáltalán.
Gyűlölöm, hogy az élet önsajnáltatás,
Lehet, hogy többre számítottam talán.
Nehéz már enni és inni,
Nehéz már levegőt is venni.
Sírnak a sebek és ordít a múlt,
Mely kifelé visz? Nincs olyan út.
Nedves szemem most lecsukódik,
Mint a rózsbimbó, ami behúzódik.
Nehéz testem most megkönnyebbűl,
Meghalni nem fogok, csak tanulok ebből.
