The American Squad - My Hero Academia (Boku No Hero Academia)

Hazatérés

Inori... az élet, megy tovább...még nélkülem is...

Lassan a homályos kép kitisztul előttem. Fehér plafont látok magam előtt, majd lassan előre hajtom a fejem, ami addig a repülőgép ülésének háttámláján pihent. Aludtam. Álmodtam. Vele? Mikor előre nézek az előttem lévő ülésre, érzem, hogy valami nedves van az arcomon. Mikor oda nyúlok rá jövök, hogy könnyezni kezdtem. Kába vagyok, alig aludtam fél órát a több órás repülőút alatt. Közeledünk japán partjai felé, talán ezért álmodtam ilyet? Gondolkodásomból a mellettem ülő hölgy visszafojtott hangjai rángatnak ki. A szőke hajú nő kezét a szájára szorítva próbálta. elnyomni zokogása hangját. Egész testében remegett.

Elnézést, valami gond van? - kérdezem, miközben már majdnem megérintem, de ekkor gyorsan leeresztem a kezem. Meggondolatlan cselekedet lenne... A nő lassan rám fordítja könnyáztatta szemeit. Nagyot nyel, mély levegőt próbál venni, majd dadogva, elcsukló hangon súgja nekem.

Ne haragudjon, hirtelen elkapott egy érzés. Tudja, a férjem egy éve...- nem tudta folytatni. Ismét zokogni kezdett, mintha nem tudta volna abbahagyni. Ha kezdő lennék, azt gondolnám, ez csak véletlen egybeesés. Ám most, hogy bőven harminc éves elmúltam, pontosan tudtam, erről én tehetek. Nagyot sóhajtottam. Tinédzser koromban fordult elő velem ilyen utoljára, hogy önkéntelenül is kihatottam más emberekre.

Bocsásson meg...- mondom megbánóan. - megtenné, hogy megfogja a kezem? - kérdezem tőle. Kérdőn rám néz, de egy bizalmas mosollyal próbálom megnyugtatni, minden rendben lesz. A nő némán bólint, még mindig nem tud megszólalni. Kitisztítom az elmémet. Semmilyen kétség nem lehet jelen ilyenkor. Mikor megfogom a hölgy kezét, egy oltalmat adó otthonra és annak melegére gondolok. Egy ölelésre, egy kedves mosolyra. A hölgy remegő teste lassan megnyugodott, rendesen kapott levegőt, és újra meg tudott szólalni.

Ez...én, nem is tudom mi történt, de... láttam a férjem...és mégis, elfogott a nyugalom. - mondja. Lassan hátradőlt, bár maga elé bámult, most már megnyugodtam, hogy nem lesz gond vele. Lassan felállok a helyemről, és megindulok a mosdó felé. Keresnem kellett egy helyet, ahol nincsenek a közvetlen közelemben. Ám mielőtt, elindulhattam volna a hölgy megállított.

Azt hiszem...már hallottam önről... - mondja.

Ez nem gond, de de az lesz a legjobb, ha ez köztünk marad. - mondom neki és megértette, nem lett volna túl előnyös ha egy repülőgépnyi ember megtudta volna, hogy egy profi hős utazik velük...

A kis gurulós bőröndömmel a hátam mögött sétálok ki a tömeggel, egészen a bejáratig, ahol egy kedves, de az emlékeimben még korántsem ennyire ráncos archoz van ismét szerencsém. Kuromi úr kiskorom óta a családom inasa volt, és azóta is az. Kis karton táblára írta a nevem, körülötte virágok, szívecskék, valószínűleg az unokái díszítették ki neki.

Kisasszony, micsoda öröm önt újra látni! - köszön egy meghajlás után, már amennyit a dereka enged neki.

Drága Kuromi úr, annyira boldog vagyok! - ölelem meg, mire kissé megilletődik, de atyai melegséggel a karjaiban viszonozza ölelésemet.

Édesapja már nagyon várja önt, mostanra már talán haza is ért.

Szóval ma is dolgoznia kellett?

Tudja kisasszony, hogy a betegeket és a sebesülteket nem lehet megváratni. - mondja együttérzően.

Ez igaz. - bólintok. Édesapám a városi kórház főorvosaként szinte egy szabad percet nem engedhetett meg magának. Mikor hazaérünk a kényelmes autóval, csak úgy zsong a fejem a sok emléktől kiskoromból. A ház szinte semmit sem változott. Modern stílus keveredett a régi japán kultúrával. Édesanyám nyugatias és apám keleties vonásai tükröződött a ház minden pontjáról, akárcsak rólam. Mikor kiszállok az autóból két nagyobbacska fiút és egy félénk kislányt látok felsorakozni az udvaron, mindhárman szép, díszes ruhában. Mellettük Myo asszony áll, Kuromi úr felesége. Pirospozsgás, mosolygós arca csak úgy ragyog. Talán felszedett pár kilót az évek alatt, de még most is sugárzott belőle az élet, a vidámság. Az évek talán csak kivilágosodott haján mutatkoztak meg. Mind a négyen mélyen meghajoltak.