The American Squad - My Hero Academia (Boku No Hero Academia)

Az Igazi Szupererő

- Nobu! Nobu! - kiáltottam! Rövid lábaimmal a lehető leggyorsabban próbáltam meg felé futni. Hosszú, fekete hajam, amibe édesapámtól örökölt sötétzöld tincsek vegyületek, ide- oda szállt a szélben. Messziről is fel lehetett ismerni. Ahhoz képest, hogy tizenkét éves múlt, magasabb volt minden társánál, világos szőke haja égnek állt, jégkék szemei csillogtak, amint meghallotta a hangom.

- Inori! - mikor oda értem szorosan megölelt. Nobu olyan volt, mint a bátyám.- minden rendben? - kérdezte, de tudtam, hogy már messziről megérezte, hogy valami baj van. Nem tudtam még visszafogni az érzéseim, szinte azonnal kivetültek a körülöttem lévőkre. Nem válaszoltam. Amint megölelt át járta a szégyen. Nem akartam mindig rá támaszkodni, de ő volt az egyetlen menedékem.

- Inori, tudod, hogy nem tudsz eltitkolni előlem semmit, akkor se, ha akarnál. - lassan leguggolt hozzám. Már akkor is sokkal magasabb volt nálam, szinte felnőtt volt. Megszeppenve bámultam magam elé, szememben könnyek csillogtak.

- Az osztálytársaid? - kérdezte, én a számat rágva csak bólintottam egyet. Szinte hallottam magamban, ahogy megint egyöntetűen kiabálnak velem.

- Már megint miattad van rossz kedvünk! Biztos miattad vagyok álmos! Miért nem tudod magad visszafogni? Elfogott a félelem, te tehetsz róla! - hangzott a fejemben. Nobu lágyan simogatta a fejem búbját.

- Figyelj rám, Inori. A képességed még instabil, azt hittem apukád hamar magán tanulóvá tesz, de azt hiszem, nem a legkönnyebb út ez, de jó így.

- Hogy mondhatod ezt, ők... Bántanak, senki sem szeret! - néztem rá könnyes szemmel és vigasztalásért könyörögtem a tekintetemmel.

- Az lehet picur, de így legalább meg fogod tanulni, hogyan rejtsd el az érzelmeidet. Erős képességed van, de ha nem tanulod meg használni, csak hátráltatja majd az életed. Ezért kérlek, hogy próbálj meg mindig higgadt maradni! Gondolj valami olyanra mindig, ami folyamatosan megnyugtat. - mondta, majd szélesen elmosolyodott hogy biztasson és... hogy megnyugtasson. A következő napokban már békén hagytak az osztálytársaim, mert nem érezték egy érzelmet sem. Furcsán is néztek rám. Persze volt, aki a saját érzelmeit rám kente, de akkor ismét sikerült lenyugtatni magam. Nobu szeretetteljes mosolyával az elmémben. Persze ennek ellenére se lettek egy csapásra barátaim, csupán csak nem bántották, inkább elkerülte,k szinte nem is vettek rólam tudomást, már - már láthatatlan voltam köztük. De ez egy kicsit sem zavart, mert tudtam, hogy ha vége az iskolának Nobu ott vár majd rám a kapu előtt, és együtt hazamegyünk. Majdnem egy helyen laktunk, az apukáink szinte a legjobb barátok voltak, így sokszor volt, hogy Nobu jött át, hogy apa és anya vigyázzon rá, amíg az ő apukája dolgozik vagy fordítva. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Nobu nagyon pozitív, lelkes, magabiztosnak tűnő fiú volt, de én ismertem minden félelmet, kétségét akkor is, ha nem akarta. Tizenkét éves elmúlt de az ereje még nem jött elő. Nem mutattak ki nála a vizsgálatok elváltozást, vagy hogy az új generációba tartozna. Senki sem értette miért, de nem volt képessége.

- Igazából... Persze hogy zavar. Mindenki más az én koromban már a hős életre készül én meg... De tudod, nem adhatom fel, meg kell találnom mi az értelme az életemnek a létezésemnek. - mondta bizakodva, de persze éreztem a szomorúságát az irigységét. A vágyakozást arra, ami neki nincs.

- Szerintem te képesség nélkül is csodálatos vagy! Nem lehet, hogy az a szuper képességed, hogy mindenkit képes vagy felvidítani? Kérdeztem naivan és ő széles mosolyra húzta a száját.