A bohóc, a herceg, a hercegnő, a kismalac, a farkas és a tündér

1. rész

"Hátha majd megmondja nékünk is a mi útunkat, hogy merre menjünk."

Biztosan álmodom. Fehér, uszályos ruhában vagyok, a szoknyám van vagy tíz méteres. A naplementében afrikai szavannák homályos sziluettje, előttem gyémánt palota. Halkan lépkedve süppedek bele a puha vörös szőnyegbe új cipőimmel. Elérem a hálószobámat, benyitok. Baldachinos ágy és bordó ágytakaró fogad, mellette barna és fehér foltos kiskutya fekszik. Mikor meglát, csaholva rohanni kezd felém. Rámugrik, nyelvével simogatja a kezeimet, miközben magamhoz ölelem. Karjaimban tartom, miközben befekszem a puha párnák közé. Gyorsan elalszom és kipihenve ébredek fel, mintha csak öt perc telt volna el. Még jó, hogy nem álmodtam álmomban. Fura lett volna... Aztán átöltözöm. Egy perc alatt bújok ki az uszályos fehér csodából és máris egy gyönyörű, elegáns kék ruhában vagyok. Elindulok a bálterem felé. Mindenki engem ünnepel. Ajándékokat adnak nekem: ékszereket, fülbevalókat, táskákat mindegyik arannyal, ezüsttel díszítve. A terem közepén vár egy herceg, megfogja a kezem és táncra kér. Aztán magához húz és megcsókol.

Felébredtem. Először fogalmam sem volt, hol lehetek, azután megéreztem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. A kolesz padlóján feküdtem és valaki már vagy öt perce engem nézett. 

Megdörzsöltem a szemem és újra kitisztult előttem a világ. Dühösen meredtem az engem bámuló mélybarna szempárba.

- Ajj Lala, ezt most miért kellett? - kérdeztem két ásítás között. - Olyan szépet álmodtam! Képzeld, egy gyémánt palotában voltam és megcsókolt egy herceg...

- Nem akartalak felébreszteni, édes - hangzott a válasz és rögtön megbántam, hogy így viselkedtem vele. Felhúzott a földről.

- Szóval szépet álmodtál... a földön? - folytatta és rákulcsoltam az ujjaimat az övéire. A szívem úgy dobogott, mintha katonák meneteltek a bensőmben, de azonnal rá kellett jönnöm, hogy ez milyen hülye hasonlat volt.

- Na jó... Igaz, nem vagyok szőke herceg és nincs fehér lovam sem, de remélem, beéred velem is... - És megcsókolt. 

"De még mennyire!" - gondoltam.

- Szeretlek - suttogtam, szinte elolvadva a közelségétől.

- Én is - mondta és adott egy puszit a homlokomra. 

- De Lala? - kérdeztem egy picit furcsa hangsúllyal.

- Mondd - fordította felém újra gyönyörű szemeit, amikbe gimi óta bele vagyok bolondulva.

- Miért van az, hogy te egyáltalán nem vagy másnapos, de én konkrétan a padlón ébredtem?

- Jaj kincsem, te túl fiatal vagy még ehhez... - mosolyodott el, mire finoman megpaskoltam a hátát.

- Elmúltam már tizennyolc, mókusfül - nevettem és újra átöleltem. - De persze nem én vagyok az, aki egy üveg bort is simán képes meginni... - mondom rákacsintva, mert tudom, hogy emlékszik még arra a napra... Az időkből, amikor még radnótis voltam, ő pedig ELTE TTK-s.

Finoman eltolt magától, amiből éreztem, hogy el akar búcsúzni.

Na, most mennem kell órára, és nem tudom, hogy nektek harmincpercesek-e az előadások, de ha nem, ajánlom, hogy te is siess!

- Vigyázz magadra, geomorfológus! - mosolyogtam és egy hosszú csókkal búcsúztunk véglegesen. 

- Aztán gondold át, hogy végzel-e velem geológia szakon, jó? . állt meg még az ajtóban. 

- Édesem, szerinted mikor volt nekem kérdés, hogy egy szakra menjek veled, vagy akárhova kövesselek-e? - utaltam arra, hogy konkrétan miatta vagyunk most a Bécsi Tudományegyetemen.

Még váltottunk két-két gyors puszit, aztán végleg elbúcsúztunk. Nekem is sietnem kellett volna, de inkább szokás szerint mindig a késésre játszottam. Az öreg tyúk Lelila biztos meg sem ismer már fél éve, szóval sanszos, hogy azt sem venné észre, ha mondjuk lógnék. Azt inkább nem kockáztattam meg, csak szép kényelmesen elindultam egy újabb biosz előadásra.

A kilencvenperces anomális- és viselkedéstani biológia ecsetelése alatt (ami egyébként háromszor annyi idő volt, mint amennyit Lala csak úgy poénból megemlített) végig a ceruzám végét rágcsáltam és kettőnkön gondolkodtam. A tegnapi nap olyan zűrös volt, konkrétan attól számolom a bazinagy változást az életemben.

Június 23. Akkor adtam be német nyelven a jelentkezést ide, amikor még csak álmodni sem mertem, hogy összejövök Lalával. Persze sokat sírtam és imádkoztam amiatt, hogy ne tanuljunk külön egyetemen, de végül rábeszéltek és nem bántam meg. Fogalmam se volt, hogy ő is átjelentkezett ide. 

Tegnap jöttünk össze, akkor is láttam először Bécsben egyébként - rögtön megállapítva, hogy jobban néz ki, mint valaha - csak bejött... én elképedve álltam a terem közepén... és megcsókolt. Biztosan tudta már, hogy itt vagyok, de azt hiszem, elég jól titkolta a jelenlétét, talán még bujkált is. Nagyot fordult velem a világ, alig egy napon belül. 

- Édes, leszel a lakótársam a kollégiumban? - kérdezte mosolyogva, mire újra átöleltem és szenvedélyesen csókoltam vissza. 

- Naná - suttogtam, a többiek meg hadd irigykedjenek.

Gondoltam, hogy féltékenyek lesznek rám, mert Lala tényleg elképesztően helyes. Még szerencse, hogy ez volt az utolsó óra, mert ezután átöltöztem és átköltöztem. Itt kezdődtek a kritikus pillanatok. Be kell valljam, nem igazán emlékszem mindenre tisztán, csak arra, hogy popcornt ettünk össze tic tac cukorkával és sört ittunk a csillagokat nézve. De ettől még nem lehet másnapos az ember, nem? Hát, nem tudom. A reggel talán magáért beszél.

-  Alles gut? - bökött meg a ceruzája végével Anne, aki elvileg perfekt német, de szerintem félig angol. Felriadtam.

- Ja, danke! - suttogtam vissza félkómásan, mire elmosolyodott.

- Wilkommen - tette a kezét a vállamra, ami elég furcsára sikerül, tekintve, hogy két padon kellett ehhez átnyúlnia.

Delise kérdőn felém nézett. Mire Anne felé fordult a tekintete, mindketten megnyugodtak.