Novelláim

Ne add fel! (part 1)

Leander Kills - Élet: https://www.youtube.com/watch?v=COD4nJbotdY

Égett szagra ébredtem. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Ahogy kinyitottam a szememet, rájöttem mi az. A szobám ajtaja alatt egy vékony füstcsík szállt a plafon felé, lassan, komótosan. Aztán egyre több és több füst érkezett, nemsokára már igazi függönyt képezett az ajtó és köztem. Ekkor eszembe jutott a húgom, Pamela és arra gondoltam, hogy ilyenkor még javában aludni szokott. Azonnal megjelent az aggódó énem és nem törődve a füstfüggönnyel, átrohantam Lala szobájába. Ott már kevesebb levegő volt, mint nálam, de szerencsére a húgom még időben kimenekült, mert nem volt a helységben. A biztonság kedvéért anya szobáját is megnéztem, de már ő is kint volt. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, aztán ki az ajtón, bele anyám ölelő karjaiba. Jól megölelgetett, és amikor elengedett, odamentem a húgomhoz, hogy megszorongassam kicsit. Elhúzódott tőlem, ekkor vettem észre, hogy sír. Nem tudtam, mi baja lehet, hiszen mind kijutottunk. Mint a villám, úgy csapott belém a felismerés, hogy mégsem. Lalának volt egy macskája, Szőrgombóc, aki általában mindig a lábunk alatt volt, feltépte a bútorainkat, összeszőrözte a lakást, de azért mind imádtuk őt. A macsek bent maradt, és egyedül valószínűleg nem is jutott volna ki. Tudtam, milyen fontos az az átkozott macska a húgomnak, ezért felnéztem a kétemeletes házunkra. Még csak a tetejét borították lángok, és úgy számoltam, hogy még elég időm van bemenni Szőrgombócért, mielőtt az egész leégne. Kérdőn ránéztem Lalára, de ő elfordult, csak rázkódó válla árulkodott érzelmeiről. Azonnal indulnom kellett, ezt tudtam, ezért sietős léptekkel bementem, a roskadozó házba. Anyám még kiáltozott utánam, de nem érdekelt. Körbenéztem, hol lehet a macska, de sehol nem láttam, így elkezdtem minden kisebb zugba benézni. Éreztem, hogy fogy a levegőm, de még nem találtam meg őt, úgyhogy tovább kutattam. Körülbelül fél perc után már kénytelen voltam belélegezni a füstöt, remélve, hogy így egy kis oxigénhez juthatok. De nem volt szerencsém, mivel az égette a légcsövemet, és úgy éreztem, szétszakítja a tüdőm. Ekkor adtam fel teljesen Szőrgombóc keresését, és nem érdekelt, milyen dühös lesz a húgom, már csak ki akartam jutni innen. Bizonytalan léptekkel támolyogtam a bejárati ajtó felé, egyre több mérgező gázt lélegezve be, és tudtam, már nem fogok eljutni az ajtóig. Tudtam, már soha többé nem látom anyát, Lalát, a barátaimat, a barátomat, senkit sem. Gondolatban, még egyszer elmondtam valamennyiüknek, hogy nagyon szeretem őket, és ne sírjanak értem, nem éri meg, mert egy jobb helyre kerülök, valamint, hogy nemsokára úgyis találkozni fogunk a mennyországban, ahol mind boldogok leszünk. Még éreztem, ahogy hátrafelé kezdek zuhanni, sőt, még a konyhapult szélébe koppanó fejem hangját is mintha hallottam volna, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Végül elértem a padlót, és abban a pillanatban minden elsötétült. Örökre...

Furcsa érzés volt a halál. Olyan, mintha egy végtelen térben lebegnék, alattam, fölöttem semmi, csak előttem egy titokzatos út, aminek mintha soha nem lenne vége. Más választás híján elindultam előre az úton, ami sárga kövekkel volt kirakva, akárcsak az Ózban. Egy pillanatra beleképzeltem magam Dorothy helyébe, hogy vajon ő is ilyen magányosnak érezte e magát, a sárga úton gyalogolva. Egyedül, ahogyan én is. Mondjuk neki ott volt a kutyája, Totó, nekem még az sem. Eszembe jutott egy évekkel ezelőtti jelenet, ahol Lalának esküdöztem, hogy soha nem hagyom magára, és mindig ott leszek mellette. Abban az évben hagyott el minket apánk és le voltunk törve. De együtt kibírtuk. A halálomat, viszont a húgomnak egyedül kell kibírnia. Elértem az út végére, ahol egy nagy kaput találtam. Benne valami furcsa, csillogó folyadék hullámzott, és mintha várta volna, hogy megérintsem, belenyúljak, megtapogassam. Hajtott a kíváncsiság, így kissé félve, de hozzányúltam a masszához. Abban a pillanatban egy hófehér térbe kerültem, ahol mintha megszűnt volna az idő és a távolság.
- Clary Woodorm - szólt egy hideg, gépies hang - te feláldoztad életedet a húgod boldogságáért, de kudarcot vallottál, így saját életeddel fizettél érte. Ez viszont testvéred boldogságának útjába áll, így ki kell javítanod hibádat. Én a mennyország őre vagyok, hatalmamban áll visszaküldeni téged a Földre, hogy beszélj Pamelával és megmutasd neki a múltját, jelenjét és jövőjét. De ehhez neked is meg kell értened az életed. - ekkor körülöttem a hófehér tértelen massza örvényleni kezdett és hirtelen megjelent a házunk. De nem a mostani kivitelében, hanem valahogyan máshogy. Egy másodperccel később feltűnt, hogy a képek a mások. Azokon, amik itt voltak, még az apám is rajta volt. Könnybe lábadt a szemem, ahogy megláttam az egyik kedvenc képem rólunk. Én apa nyakában ülök, Lala pedig anyáéban. Majdnem elsírtam magam, ahogy tovább néztem őket. Apa és anya, a pici én, a pici Lala a karjaimban, anya Lala és én, és végül az, ami miatt eltört a mécses, én, amint apa felemel és megpörget. Hosszú, barna hajam lobogott a szélben és apával mindketten önfeledten nevettünk. Emlékszem arra a napra. Akkor még nem tudtuk, hogy rákos, és nemsokára meg fog halni. Akkor még tudtunk tényleg nevetni. Nem csak tettetni. A kandalló előtt álltam zokogva, gondolkozva a múltamon, amikor megszólalt mögöttem egy férfihang.
- Na, látod erről beszéltem. Amíg nem fogadod el, hogy édesapád meghalt, addig nem állsz készen arra, hogy beszélj a húgoddal - Hátrafordulva egy őszes hajú férfit láttam, aki kora ellenére egyenesen állt, és úgy bámult rám. Szeme sötét volt, akár a viharos éjszaka, ruhája pedig körülbelül olyan, mint Dumbledore-é, csak feketés barnás színekben. A legjobban a nagypapámra hasonlított, aki a születésem körül halt meg. Újra ránéztem a képekre, és eszembe jutott, hogy nemsokára úgyis találkozok apával a mennyben. Ez a gondolat egy kicsit jobb kedvre derített. Rájöttem, hogy anya az összes olyan képet elpakolta, ami apa betegsége alatt készült. Ez nem volt véletlen, hiszen ő is sírógörcsöt kapott, ahogy meglátta őket, mint mindenki a családból. Lalának volt talán a legnehezebb, mert ő mindig is nagyon apás volt, ellentétben velem, mert én viszont imádtam anyával lenni. Sokszor bementem vele a boltba, elmentünk együtt játszótérre, vásárolni, és nagyon jól éreztem magam vele. 3 éves voltam, amikor megszületett Pamela és ezek a programok szép, lassan elmaradtak. De nem bántam, mert ott volt a húgom, akit nagyon szerettem, és most is imádok. Aztán tizenegy-két éves lehettem, amikor megtudtuk, hogy apa rákos. Az egész családunkat megrázta ez a hír, és amikor kiderült, hogy már nem nagyon lehet rajta segíteni, összeomlottunk. Lala átköltözött az én szobámba, és minden este álomba sírtuk magunkat. Szerintem a húgom most is ezt csinálja, de nem csak este. Őt ismerve egész nap zokog anya karjában, ő pedig nem tudja megnyugtatni, mert ugyanolyan sírógörccsel küzd, mint Lala. Vagy mindketten magukba fordultak, és egyedül bömbölnek a szobájukban, non-stop hallgatva a világ legszomorúbb zenéit. Esetleg anya ugyanazt csinálja, mint apa halála után, hogy elkezd eljárni mindenféle bárba, és éjjel 3-kor hullarészegen tántorog be az ágyába. Ha ez történik, akkor Lala el van veszve, mert ő egyedül nem tud megküzdeni a gyásszal. Ezért kell neki segítenem. Visszafordultam a menny őréhez, aki végig mögöttem állt és csak ennyit mondtam neki:
- Készen állok arra, hogy beszéljek a húgommal. Kérem, vigyen el hozzá! – Megeresztett egy félmosolyt, majd a kép elkezdett változni. 

Sziasztok!

Ez lenne az első novellám, remélem tetszik. Kicsit szomorú, de valószínűleg a többi is ilyesmi lesz. A legtöbbet egy-egy zene köré írom, ennek a linkjét a fejezet elején megtaláljátok. Általában a halál témája köré fognak csoportosulni a részek, a mennyországban fog játszódni a legtöbb. 

Üdv:  Szimba13