Hiányzol [TheVR ff]

Part 1 [Jani POV]

Megbántam. Csak ez az egy szó jár a fejemben, azok után, amiket Pistinek mondtam. "Utállak". Ez volt az utolsó szó amit hallottam szájából. Abból a szájból, amelyet nap mint nap csókoltam. Abból a szájból, ami minden este puszit nyomott homlokomra. Minden az én hibám, nincs mese... Mert kell nekem folyton Nessajról beszélnem! Faszomat már! Ha nem pofáznék 0-24-ben róla, akkor Pisti most nem kért volna számon. Akkor nem kellett volna a szemébe hazudnom, nem kellett volna minden hibáját hozzávágnom. Akkor nem lenne most ez.

Itt fekszek az ágyon, magányosan. Senki sem fog segíteni, egyedül maradtam. Utána kéne mennem, de nem tudok, egyszerűen nem megy. Előveszem a telefonom, majd megnyitom az instagramot. Nézegetem a közös képeket, mindre pontosan emlékszem.

Ujjam egy 2016-os képnél áll meg legelőször. A helyszínt a tag nélkül is felislerem, ez a Santa Monica Pier. A fotón a korlátnak dőlve állunk egymás mellett és nézünk elégedett mosollyal a kamerába. Hát igen, hiszen ez volt az első közös kirándulásunk mikor már egy pár voltunk. Persze ebből a nézők, a ninjonok nem tudtak semmit, pont úgy ahogy most sem tudnak semmit. Nem terveztük felvállalni a dolgot, főleg nem így hogy azóta mekkorát nőtt a követőtáborunk. Ahogy a képet nézem eszembe jutnak az emlékek... Ahogy kézenfogva sétálunk a parton, ahogy a fejem göndör barátom vállára hajtom és új nézem a naplementét, ahogy magához húz és finom csókot lehel az ajkaimra, mert megteheti. Ott nem ismert senki, gátlások nélkül lehettünk önmagunk.
Egy könnycsepp gördül le az arcomon amint ráeszmélek hogy ez már nincs többé, ezt már elbasztam.

Görgetek tovább, majd ismét megállok egy 2016-os képnél, ami viszont már kicsivel később készült. Augusztusban, Bécsben. A templom előtt ülünk nem messze és egymásra nézünk. Halvány mosoly ül ki arcomra, mikor visszaemlékszem rá, Pisti mennyire ellene volt a képnek. "Jani ha rájönnek kinyírlak... Legalább ha nem ilyen buzisan néznénk egymásra, csináljunk újat!" duzzogott vagy tíz percen keresztül én meg végül beadtam a derekam. Megvan az eredeti kép is valahol, és csináltunk egy harmadikat is, amin épp smárolunk, de azt egyből el is mentettük a galériám legmélyére. Majd felkerült instára ez; amin én nevetek Pistin aki grimaszol rám.

Pöccintek egyet ujjammal a kijelzőn, amin most egy téli kép jelenik meg. Pontosabban egy a karácsonyi LEGO stream közben készült kép. Pisti önelégült vigyorral az arcán mutat a telefonom kamerája felé egy autót amit ő rakott össze. Emlékszem mennyire meg tudtam volna dicsérni hogy milyen gyorsan összerakta a kis szerkezetet, és mennyire vágytam rá, hogy egy csókkal jutalmazzam párom ajkát. Annyira aranyos ahogy mosolyog ezen a képen... Összeszorul a szívem amint eszembe jut mennyire csalódott és megtört arca volt mikor utoljára láttam kirohanni a bejárati ajtón.

Ugrok kicsit az időben, ennek a képnek az elkészültekor már 2017-et írunk. Ezen a képen a Száva tornyot másztuk meg és épp szelfizünk. Pisti morcos arcáról eszembe jut a tériszonya. Hát igen, szegénykémnek fel kellett másznia, viszont sokat segítettek neki a bátorító csókjaim és szavaim. Miután leértünk olyan büszke voltam rá hogy egyből a falhoz nyomtam volna, de természetesen kivártam amíg hazaérünk.

Következő kép aminél megállok az a Playboy Man of the Year díjátadóján készült. Aznap nálam aludt és reggel együtt készülődtünk el. Olyan kibaszott jól nézett ki abban az öltönyben... Alig bírtam levenni róla a szemem. Emlékszem mennyire izgult, hogy a színfalak mögött mennyit nyugtattam. Még a nyakkendőjét is én igazítottam meg, majd egy csók után felsétált a színpadra átvenni díjat. Aznap mikor hazaértünk hatalmas bulit rendeztünk neki Azmoékkal, volt pia, kaja minden ami kellett.

Az ez utáni képen amin megakadt tekintetem a Staten Island kompon állunk az esőben, kapucniban. Nem volt valami meleg aznap és tisztán emlékszem amikor Pisti magához húzott és hosszan megcsókolt. Egyből jobban éreztem magam, majd szinte az egész úton meleg ölelésébe zárva néztem a várost. Felejthetetlen élmény volt. Elerednek a könnyeim ahogy a szép emlékek elárasztják az agyam.

Most sokkal többet görgetek mint eddig, de a Venice Beachen készült képünknél megállok. Piros vízimentő ruhában és napszemüvegben nézzük a naplementét. Tagadni sem tudnám, oda vagyok ezért a ferfiért, ezen a képen pedig kurvajól néz ki, jól áll neki a piros pulcsi. Balázsnak és Tominak aznap mondtuk el hogy együtt vagyunk. Beszélgettünk velük a strandon és tökre jól szórakoztunk, majd kettesben maradtunk. Párommal estig a homokban fekve vártunk, mikor tudjuk már nézni a csillagokat. Hajnalban láttunk pár hullócsillagot is, emlékszem meg is kérdeztem Istitől hogy mit kívánt. "Nekem nem kell kívánnom, a világ legdrágább kincse számomra már itt ül az ölemben." csengett fülemben újra a hangja. Itt már nem bírtam, a párnát markolva sírtam és néztem tovább a feedet.

Gyorsítok a tempón, már egy 2018-as képnél tartok. Egy szelfi amit még Miami Beachen csináltunk. Ott ünnepeltük az évfordulónkat is. Elvittem párom egy gyertyafényes vacsorára egy étterembe. Miután végeztünk a kajánkkal a hotelszobában engem is egy meglepetés várt. Pisti rózsákkal jelölte ki az utat az ágyig, amelyen egy plüssmaci és egy doboz bonbon volt. Szomorúan szipogok ahogy újra magam előtt látom azt a szobát.

Ezután szintén egy szelfi, csak ez a reptéren készült. Nagyon kevesen voltak akik észrevették, de az a bizonyos wearethevr-os póló nem csak Pistin volt a kirándulás során. Imádtam a cuccait hordani, olyan kellemes illatuk volt. Így történt az hogy egyik reggel mikor felkeltem magamra kaptam. Egész nap éreztem magamon az illatát ami boldogsággal töltött el. Ismét könnyekben török ki; hiányzik az az illat...

A következő az már egy idei kép, már az új stúdiónk bőrkanapéján ülünk. Mindig a kanapékkal viccelődtem a streamekben, aztán visszanyalt a fagyi, Pisti vett egyet. Aznap este filmezős napot tartottunk, haza se mentünk. Szegény fél a horrorfilmektől de a kedvemért hajlandó volt megnézni velem egyet. Végig egymáshoz bújva figyeltük az eseményeket, eszméletlen aranyos volt amikor egypár jumpscare megijesztette. Már alig győztem törölni a könnyeim, de folytattam.

Ez után egy újabb szelfin állt meg ujjam, de ez az előzőektől különbözött. Különbözött, mivel volt rajta egy harmadik személy is, aki kicsivel mögöttünk ült, pontosan közöttünk. Nessaj volt az. Iszonyat dühös lettem és már-már hangos zokogásban törtem ki. Nem őt okoltam, hanem magamat. Én emlegettem folyton, én szórakoztam vele folyton és ezzel basztam el az egész kibaszott párkapcsolatunkat Pistivel. Hirtelen felindulásból földhöz vágtam a telefonom. Az iPhone képernyője berepedt, hangosat puffant a parkettán.

Már vagy öt perce bámulhattam a plafont, könnyeim még mindig folyamatosan folytak le az arcomon.

- Utána kell mennem. - szólaltam meg halkan a gondolkodás után.

Kikászálódok az ágyból, felveszem a földről a telefonom, majd ellenőrzöm működik-e még. A kis kütyü bekapcsol, semmi baja a törött képernyőt leszámítva. Kirohanok az előszobába, magamra rángatom a dzsekimet, majd belecsúsztatom zsebébe a telefonom. Kilépek az ajtón, bezárom magam mögött és már rohanok is le a lépcsőn. Kilépve az épületből megcsap a nyirkos levegő, hiába van nyár, alig van 10 fok. Alig lépek ki az eresz alól, elered az eső, de ez nem elég ahhoz hogy visszaforduljak.

Futólépésben indulok el otthonról, szívem ezerrel ver, de már nincs visszaút.

Külön köszönet @VeloR_00 a segítségért ^^ a második rész fogalmam sincs mikor jön, egyenlőre a másik könyvet szeretném befejezni csak most jött az ötlet ehhez a sztorihoz így gyorsan megírtam :)