elveszve

~4~

Szeretem a munkám. Élvezem, amit csinálok. Jó is vagyok benne. Egy kávézóban dolgozom. Nagy forgalmú hely, de én szeretem a pörgést. Korán kell bejárni, amit nem igazán szeretek, de már megszoktam. Aztán egész nap mosolygás, jó pofizás. Kellemetlenül hangzik, de igazávól nem az. A legtöbb ember kedves és én piszkosul szeretek eladni. Kihíváskén élem meg, hogy rá tudjam beszélni őket arra, hogy megvegyék az aktuális készítményt, italt, terméket, hívjuk akárhogy is.

Telnek az órák. Fogynak a kávék, sütik, szendvicsek...
Sorba jönnek, nem figyelem, ki lép be csak reflex szerűen köszönöm. Ez nálam már egy feltételes reflex. Arra a vendégre goncentrálok leginkább aki éppen velem szemben a pulthoz lép és elkezdi sorolni, hogy mit kér. Egyik a másik után. Egy hapsi áll meg előtte. Ő a következő. Körülbelül velem egyidős.
- Jó napot! - köszönök rá mosolyogva, mint mindenkinek szoktam, általában nem tegeződöm.
- Jó napot! - köszön vissza egy hegyke félmosollyal az arcán. Tengerszín szemében megvillan a huncutság, szemtelenség. Tettszik, hogy nem tegezett le, mint oly sokat szokták.
- Mit adhatok?  - kérdezem, de egyből elkezdem a szokásos rizsát. Szezonális termék, káve, plusz tejjel, vagy tehszínnel, alternatív tejjel, sütit, szendvicset, udítót, stb. Közben azért van lehetőségem megfigyelni vendégem. Sötét haj, markáns álkapocs, borostás arc, kidolgozott felsőtest, az ismai átsejlenek sötétkék pólóján, mely csak jobban kiemeli a szeme színét. Pont az esetem. És még magázódott is.
- Egy pressot szeretnék kérni,... kisasszony- teszi hozzá kis késéssel kis cukkolással, tudom, hogy csaj azért, mert nem tegeztem - esetleg megmondaná, hogyis hívják?
Flegma énem majdnem felszínre tört és böktem rá a névtáblámra amin ott volt a nevem, ám csak a kereszt. Ő is lepillant rá majd vissza az arcomra és leesik, hogy nem a keresztnevemre kíváncsi, hanem a vezetékre.
- Kalász...

Véget ér a műszakom. Este van már. Ez is egy hosszú nap volt. Sétálok a sötét utcán. Csak a halvány fényű utcai lámpák égnek. Nem tervezek beülni sehová, bár megtehetném. De tudom, hogy annak mi lenne a vége. Rengeteg alkohol és egy újjab egyésuakás kaland, ami nem töltene el büszkeséggel. Ősz van már. Pont kellemes az idő a forró nyár után. Nincsen nagyon hideg de azért kell egy hosszú nadrág és kellemes a szormével bélelt farmerkabátom. Melegen tart. Kiérek egy forgalmasabb útra. Próbálom előbányászni a fülesemet, ami mindig a táskám mélyére sűlyed. Közben nem állok meg. Már pont megkaparintanám, amikor valaki a vállamnak ütközik. Nem csak kicsit nekem jön, frankón hátra lök. A fülhallgató kicsúszik ujjaim közül. Magamban szitkozódom.
- Bocsánat, nem láttalak. Biztos, most pottyantál ide az égből, mint egy angyal - mondja az idegen aki félig fellökött.
- Hát ez jó szar duma és már ismerem is - mondom közben újra megragadva a fülesem - Gyenge próbálkozás - teszem hozzá és nézek fel az idegenre. Tengerszín szemek néznek vissza rám. Egyből beugrik, hol láttam utoljára ilyet. A magázódós srác a kávézóból.
- Ohh - nyögi mikor felismer - Munka helyen kívül kevésbé hivatalos tetszik lenni? - vágja ki magát leleményesen.
- Kávézókon kívül kétségbeesett, benatumás csajozó szokott lenni? - kérdezek vissza élesen. Ennyit arról, hogy kedves vagyok és nem oktatok ki mindenkit bunkó stílusban.
- Hogy felvákták a nyelvét. Egy pillanatra még talán el is tűnődtem azon, hogy tényleg találkoztunk-e már. De biztos, hogy igen. - mondja közben szimpadiasan imitálja az eltűnődést. Valahol tetszik nekem ez a stílus. A szemtelensége. Egy pillanatra átvillan az agyamon egy másik kép. Mi ketten egy másik szituban, egy másik helyen, de gyorsan el is tűnik.
- Nem áll jól magának az egyenruha - érdekes megfogalmazása annak, hogy így jobban tetszem neki, de ez érdekessé teszi. - Fogadok, ennél a ruhánál is van ami jobban áll magának - kacsint rám csillogó szemekkel. Leesik a célzás. Ruha nélkül biztos, jobban tetszenék neki.
- Persze, de sajnos ön azt nem fogja látni - kacsintok vissza szemtelenül. Tetszik, nagyon tetszik valahol nekem ez a játék.
- Esetleg ha feljönne hozzám, főznék önnek egy rendes kavét, nem olyat, mint amiet ön csinált nekem - vágja hozzán "kedvesen".
- A kávéjával nem volt semmi baj és nincs az az Isten. - felelem öntelten.
- Kérem - kérlel, de gúny sejlik ki hangjából - még a ruháját is magán hagyhatja - mondan és ezzel jó messzire hajítja a sulykot.
- Legyen - hallom kimondva a szót a saját számon, de nem is értem, miért döntöttem így.