Lost On You

I.

"Éveken át kerestem magam, sőt még keresem is. De már valamelyest kirajzolodódik bennem egyfajta énkép, mely talán kis útmutatást tud nyújtani ahhoz, hogy tényleg, valóságosan, istenbizony megtaláljam magam.

Már nem érzem magam annyira elveszettnek, mint öt-hat évvel ezelőtt. Valamelyest be tudom helyezni önmagam a társadalomba, s nem gyötör az az érzés, mintha egy kívülállóként bideregnék a szakadék peremén, körös-körül idegen emberekkel, akik nevetve néznék egy senki bukását. Olyan mindennapos eset ez, mintha valaki lehorzsolja a térdét, vagy elesik a saját lábában. Senkinek sem fáj, vagy ha igen, az is gyorsan gyógyul, legalábbis a társadalomban hagyott sebhely oly minimális, hogy szinte láthatatlan.

De kérdeznénk: hogyan jutottam el a totális kirekesztettségtől és szorongástól a már-már, néha-néha egész komfortos közérzetig? Nos, hát a válasz egyszerű. Környezetváltozással. Mégpedig úgy, hogy az új környezetben való szerepem totális bukással járjon. Kisebbel, nagyobbal, mint érzelmi, idegi és társadalmi alapon.

Hol is kezdjem? Új környezet, új emberek, ismerősök, barátok. Az ember bármit megtenne, hogy hasonlatos legyen hozzájuk. De ki is bánt minket a nagy igyekezetért, az érzésért, hogy elfogadjanak minket úgy, ahogy vagyunk? Senki, hisz a legtöbb embernél ez ösztönös. Szeretetre vágyunk. Megértésre. Arra, hogy tartozzunk valahova. Így hát, bármit megtennénk, hogy ezt elérjük: szolgákká is válunk, egy senkivé, alávetjük magunkat mások akaratának, álarcot veszünk fel, szerepet játszunk, s ha néha úgy van, elvisszük a balhét mások helyett, csak hogy megmutassuk: "Rúgjatok még belém kérlek, hozzátok akarok tartozni, bármit megtennék, csak kérlek, kérlek, simogasd meg néha a buksimat, s adj enni! Utána azt teszel velem, amit akarsz, s ahogyan akarod."

Ez volt az első bukásom. Minden méltóságomat felredobva meneteltem előre és előre, s közben azok köpködtek, akiket éppen védelmeztem. Milyen ironikus. Ott, s akkor megfogadtam, hogy csakis olyanokkal építek ki kapcsolatot, akik törődnek velem, elfogadnak, s nem aláznak porig, ahogyan ezeddig mások tették. De sajnos ekkor még naiv voltam, s gyermeteg fogadkozásomat hamar megszegtem-igaz, most nem a barátokat, a szerelmet hajtottam: mind hiába. A lehető legrosszabbul végződő történet volt ez az életemben. Szerelmet akartam egy gonosz baráttól, kinek gátlástalanságára szemem még vak volt, s oly csodálatosnak, oly tökéletesnek láttam, hogy az már fájt. Furcsa ezt mondanom, hiszen ő szinte a pokol bugyrai közül emelkedett ki. Az ég világon semmi sem volt neki szent. Minden odaadtam neki, hogy hátha érzésekre bírom,s talán a szerelmem egy töredékét visszakapom. Hiába. Kivert kutyáként bánt velem: megalázott, összetört, s megbecstelenített,akkora traumát okozva, melyet évek után sem tudtam feldolgozni.

Mit tesz a balga ember, ha kilátástalan, elkeseredett, úgy érzi, számára nincs esély a boldogságra? Ha nem rögtön a halált választja, akkor az önpusztítást, hiszen az hamis, s múló boldogsággal kecsegtet, de legalább ideig-óráig megkaphatja azt a csalfa érzést: s ezért a kis reményesugárért megéri. A túlélési ösztönök dolgoznak, kapaszkodnak az utolsó fűszálba is, hiába a szakadék, mely már elnyelte az egész testet,az ujjak még kitartanak, s görcsösen markolásszák az alig gyökeredző, száraz kórót.

Én is így tettem. Mérgeztem magam, és hajtottam a mámort. A heteimet csak akkor tehettem minimálisan elviselhetővé, ha az alkohol keserédes ízétől borzongott a nyelvem, s a nedűt úgy öntöttem le torkomon, mintha az éltető víz lett volna. De adott mámort más is, nem csak a vérvörös vinum üvegétől loptam én csókokat, ó, dehogyis.

Jártam én három méterrel a föld fölött, láttam más világot, nevettem, mintha sosem tudtam volna abbahagyni, elvesztem a zenében, repültem a hanggal, találkoztam az éjszaka lényeivel, adtam át magamat a kínzó vágynak, az élet lefestette magát előttem, a fények táncoltak, miközben az érzékeim sgyre inkább tompuló ködbe vesztek el.

Ekkor történt. Mikor már teljesen elvesztettem volna magam, megjelent Ő. Ő, aki megértett. Visszahúzott még a halál széléről is. Aki a saját magam iránt érzett gyűlöletet es undort elnyomta, hacsak egy pillanatra is. Felemelt. Megmutatta milyen szetetni, s milyen, mikor viszontszeretnek. Azokban a percekben boldog voltam. Másmilyen boldogság volt ez. Nem mástól, tőle részegültem meg. Az érzés átjárt minden egyes pillanatban, s éreztem az összes porcikámban. Tisztában voltam az érzéseimmel, tudtam, mit érzek,de nem rémített meg. Szerettem. Szerelmes voltam. Ő is szeretett, szerelmes volt belém. A boldogság szinte kínzó volt már, de boldogan szendvedtem volna vele akár az idők végtelenségéig is , ha így maradunk, csak ő és én örökkön-örökké.

Aztán ennek is vége lett, vége lett a boldogságnak. Minden összeomlott körülöttem. A békés otthon sem volt az, aminek eddig éreztem. Megaláztak, már sokadszorra. De még mindig nem tudtam elviselni a fájdalmat. Gyenge voltam. A szégyen mardosott belülről, az elkeseredettség tombolt a lelkemben, s a halálvágy ott integetett a szememben, mintha csak erre a pillanatra várt volna. A csönd oly hívogatónak tűnt. Oly csábítanak, vágytam rá, mint életemben soha semmire. Meg kellett kapjam. Ennél bármi jobb volt. Túl sok volt. Túl sok a fájdalom, a magány, a szégyen, a bűntudat, az öngyűlölet, melyem úgy takartak be szépen lassan, mint az elhunytat a halotti lepel. Miért ne lehetnék én is az? Hisz akkor nincs ez a sok fájdalom. Túl sok. Túl nehéz a teher. Elég volt.

Megtettem.
Megtettem aznap.
Az elhatározás erősebb volt bárminél.
Erősnek éreztem magam, bár mégis a leggyávább módszerhez folyamodtam.
El akartam aludni.
Egyedül, szépen csendben elhagyni ezt az elátkozott helyet.
Aznap este ijedten, s mégis boldogan feküdtem le. Tudtam, hogy itt a vég. Mosollyal az arcomon hagytam, hogy rámtelepedjen a sötétség.

De másnap felébredtem.
A csalódottság és az elkeseredés elhatalmasodott rajtam. Nem volt elég? Nem mentem elég biztosra. Ijedtségemben és elkeseredettségemben rideg ámokfutásba kezdtem. Nem volt elég. Többet akartam, biztosra akartam menni. Tovább feszítettem a húrt, s vészesen egyensúlyoztam az élet és a halál között. Jobban mondva az elkeseredés, csalódás, a jéghideg markú fájdalom és a csöndes, nyugodt halál között. Mit választottam volna hát? Gyönge voltam. A könnyebb utat választottam. Nem akartam küzdeni. Elfáradtam. Elég volt.

A következményekkel persze számolnom kellett. Amit abban az időszakban megtanultam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül a következményeket, s vállalom kell a felelősséget. Kaptam meg egy esélyt az élettől. Élnem kellett vele. Nem dobhattam el magamtól. Muszáj volt erőt vennem magamon, s felállnom. Nehéz volt, főleg úgy, hogy amint megmozdultam a talaj mar rezgett, szaladt volna ki a lábam alól. De megannyi hánykódás után megállt, s én teljesen egészében felegyenesedtem. Körülnéztem, de minden újra idegen volt. A szülői ház régi-új volt, a barátok is régi ismerősök voltak. De Ő távol volt tőlem, s tudtam el kell engednem.

Így is töménytelen fájdalmat okoztam neki, rázúdítottam minden terhet, s hagytam, hogy magára vegye, s egyedül cipelje a nehéz málhákat. Menni akart. Tudtam, megértettem, s elfogadtam. Tartoztam neki ennyivel, tudtam, hogy jobb lesz így neki, s idővel nekem is jobb lett. Az idő a legjobb orvos, erre is rá kellett jönnöm.

Egy ideig úgy éreztem, hogy nem tudok talpraállni. Egyedül voltam, minden új volt, de mégsem idegen, változtak a dolgok, de mégis maradtak a régi időkre emlékeztető foszlányok. A visszatérés a régi-új otthonba meglepő fordulatot hozott az életembe: újra élni kezdtem. Kerestem mások társaságát, s nem sokkal később olyan felemelő kapcsolatokra is szert tettem, melyet sohasem gondoltam volna, hogy valaha megtapasztalok. Igaz barátságok. Ez a kincs mindennél többet ér. Fontos, hogy értékelni tudjuk azt, ami megadatik nekünk. Egy igaz barát olyan, mint májusban a szellő, télen a napfény, erdőtűzben egy patak. Nélküle nem élet az élet, ha egyszer egy ilyen ember mellénk szegődik, s valamilyen fájdalmas történés miatt elveszítjük, semmi sem lesz ugyanolyan. Sohasem szabad elengedni, a legnagyobb bűn az, ha az őrangyalunkat eltaszítjuk magunktól."

Merengve néztem a betűkkel megtelt oldalakat. Összességében valami irdatlan nagy macskakaparásnak hatott. De én voltam. Teljes egészében a csupasz mivoltom. A lelkem. Az életem. Az érzéseim. Boldog voltam. Életemben először őszinte. Meglepett, s megrémített egyben. De nem bántam. Jogom van hozzá. Jogom van, hogy én is önmagam lehessek. Ha ilyen formában, hát így. De élni akarok. Nem csak létezni. Kitárni magam,s meghódítani a világot az érzések szárnyán. Ez az álmom,amely most talán elindult a maga útján, hogy egyszer beteljesedjen.