Csak egy árnyék

Sosem jött még azelőtt. Nem láttam. Egyszer csak megjelent. Nem volt kimondottan ijesztő, csak a jelenléte valahogy fura érzéssel töltött el. A tudat, hogy már nem vagyok egyedül, szokatlan volt.
Alakját furcsa, nyomasztó aura övezte, mely annak ellenére, hogy nem rémített meg, olykor mégis a félelem csíráját ültette el lelkemben.

Mindig is visszahúzódó gyerek voltam. Szerettem a magányt. A csend megnyugtatott. Az egyedüllétnek volt valami varázsa számomra. Társaságban mindig csak feszengtem és igyekeztem a lehető legrövidebb úton menekülni a szituációból. Talán ezért könyvelt el mindenki a 'furcsa lánynak a leghátsó padban'. Nem barátkoztam senkivel és csak akkor beszéltem az emberekhez ha feltétlenül muszáj volt. Nem szerettem a közelükben lenni.
Emberi kapcsolatokat kialakítani számomra olyan volt, mintha a fogamat húzták volna. Fájdalmasan felesleges és hálátlan dolog, így inkább ha tehettem úgy döntöttem, csupán önmagam társaságát részesítem előnyben.

Minden nap, mikor hazaértem egyenesen a szobámba mentem, annak ellenére, hogy tudtam, a szüleim már otthon vannak. Nem vártak. Ők nem érdeklődtek, milyen volt a napom. Sosem kérdezték miért nem hívom át egyetlen barátomat sem, vagy miért nem megyek el néha szórakozni valakivel. Nem kérdezték, hisz épp mindig el voltak foglalva.
Nem voltunk mi olyanok, mint a tipikus családok. Nem beszélgettünk az étkezőasztalnál, nem kértük ki egymás véleményét és végső soron azt sem tudom, volt-e bármi közünk a szeretethez.
Egy külső szemlélő talán azt mondta volna ránk, idegenek vagyunk, akik egy fedél alatt élnek.

Apám figyelmét rendszerint a TV kötötte le. Pontosabban a képernyőre vetített képen labda után rohangáló idióták, a pattogó kosárlabda, vagy a baseball ütővel hadonászó alakok valamint az a mellette tornyosuló üres sörösüveg halom, ami minden meccs alkalmával felépült. Vagyis minden este.

Anyám csak ült a konyhában és a laptopját nyomkodta. Minden alkalommal arról a pasiról áradozott a világ másik végén, aki percenként küldött neki szerelmes üzeneteket és azt mondta, amint találkoznak, majd elveszi feleségül.

Igen. A szüleim kapcsolata nem épp a megszokott fajta. Szinte csak a megszokás tartotta őket össze. Az érdekek, melyek egyeztek. Egy ház, közös számlák, megfelezett összeg.
Meg valahol mélyen az a tudat, hogy van egy gyerekük akit nevelniük kellett volna az elmúlt néhány évben. De ez a gondolat valahol annyira mélyen volt elásva bennük, hogy ezek a felszínes dolgok, mint a sosem látott férfi és az alkohol, rögtön lerugdosták a figyelmi tabelláról és az első helyekre szöktek.
Tulajdonképpen az egész olyan volt, mintha csak egy elillanó árnyék volnék az életük napos oldalán. Egy elfelejtett, vagy észrevehetetlen kis valami, ami csak akkor élt, ha egyiküknek vagy másikuknak képes volt igazat adni.
Mintha nem is léteztem volna.

Én már megszoktam. Megvolt napi rutin. Leszállok a buszról, elkullogok a felhajtóig, átsétálok a pázsiton, benyitok az ajtón, aztán köszönés nélkül felmegyek a szobámba. Az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetek. Vagyis ahol egyedül lehettem.

Ahogy benyitottam, az első pillantásra semmi sem tűnt furcsának. Csak egy kellemetlen érzés szorító béklyóit éreztem magamon. Mintha valaki figyelt volna. Ledobtam a táskám a székre és kikukucskáltam az ablakon. A felhajtó előtt egy csapat cserkészlány a sütis-kocsiját húzta maga után, de ezen kívül kihalt volt a környék. Még a furcsa hölgy sem ült kint a tornácán a szemközti házban, s nem beszélt a lassan tíz éve megboldogult férjéhez a hintaágyban ringatózva.

Épp át akartam öltözni, mikor a szemem megakadt egy alakon, mely félig a nyitott gardrób ajtó mögött állt. Hirtelen hátrahőkölve nekimentem az állólámpámnak, mire az nagy csattanással a földre esett.Tágra nyílt szemekkel, s torkomra fagyott lélegzettel hátráltam egy újabb lépést. De közben szememet le sem vettem az alakról, ami összességében nem volt félelmetes. Csak a tudat, hogy valaki, vagy valami ott áll velem szemben, ügyelve arra, hogy testének jelentős része árnyékban maradjon, egy kicsit hátborzongató volt bevallom. Vonásai belevesztek a sötétségbe, mely mintha hullámokban fodrozódott volna körülötte. Fehéren izzó szempár világított arcáról, mely érzelemmentesen meredt rám. Mozdulatlanul, de valami belső kis hang azt súgta, ha elfordulok az az arc a legveszedelmesebb és vérszomjasabb kifejezésbe csap át. De valamiért nem féltem.