Minden vakító fehér. Az ég, a felhők, a fák ágai, a föld... minden. Zord hótakaróba burkolózott a világ. A hideg a csontomig hatol. Fázok. Az ujjaimat már nem érzem. Remeg a szám, ég a tüdőm. Ropog a hó a talpam alatt. Megyek előre.
Nem látok. A szél szemembe fújja ősz tincseimet. Összerogyok. Forró könnycseppek patakzanak le az arcomon, melyek lepottyanva szétmarják a dermesztő fehérséget.
Egyedül vagyok, és nincsen senki aki segíthetne, én mégis a pusztába ordítok. Hadd vigye a szél kilométerekre szavaim:
"Oly sokáig viszlát!"
