A gyógyír

Soha, de soha

Kiskorom óta a papámnál tanúltam lovagolni, mindent tőle tanúltam, mindent! Legfőbbképpen, azt, hogy hogyan kell igazán élni. Mindíg együtt lovagoltunk mindenhova. A világ legszebb tájain jártunk együtt. Emlékszem, hogy mindíg pipa illata volt. Mindenben próbáltam segíteni. A papám lova nagyon közel állt a szívemhez. Midnight a papa szűrke csődöre állandóan a hajamat szagolgatta és mindíg odafigyeltrám. Mikor megpróbáltam nyergelni sosem lökött odébb. Most végeztem el a 12. osztályt. Éppen az évzárómra utazunk a szüleimmel. Jövőhéten ünnepeljük a 18. születésnapomat. Nem szeretnék semmi komoly dolgot. Csak aludni és olvasni.
- Megjöttünk kicsim. - mosolygott anya a kocsi tükrébe és rám pillantott.
- Nincs kedvem menni. - panaszkodtam. Szomorúan kinéztem a kocsink kék ablaküvegén. Három lány osztálytársam nevetgélt miközben a telefonukat bámúlták. Néha elfog a hiányérzet a felől, hogy nekem barátaim legyenek. De az önbizalom hiány és a pánikbetegségem miatt erre akárhogy is vágyok sosem tudom megtenni. Egyszerűen nem merem.
- Ne viccelj kislányom. Végre itt az év vége! Haza megyünk és megünnepeljük jó? - bíztatott lelkesen apa, de ettől nem lettem jobban.
- Nincs kedvem menni. - továbbra is a három lányt néztem az autó ablakán keresztűl.
- Menjünk haza! - ezt szinte már suttogtam. Szüleim elkeseredetten összenéztek, majd hátra fordúltak és szótlanúl engem bámúltak, én meg ki az ablakon.
- Kislányom ki kell mennned. Az utolsó év. Mit mondunk ilyenkor? - bíztatott anya.
- Ezek után jön az egyetem - morogtam magam elé.
- De, csak ezek után, meg persze a nyáriszünet után. Na szálj ki és indúljunk. - mondta teljesen lágy és nyuktató hangon miközben a retiküljét az ölébe tette. Nagyot sóhajtottam és kinyitottam az öreg kocsink ajtaját. Leléptem a frissen nyírt, ázott fűbe és becsuktam magamögött az ajtót. Anya odajött hozzám és megfogta a kezemet és beletúrt hullámos szőke hajamba.
- Ez csak az évzáró. Az iskoládban is ennyien vannak.
- Csak nem egy helyen.
- Ne vedd őket figyelembe! Meg van a telefonod?
- Meg. - sóhajtottam bizonytalanúl.
- Rendben! Egy óra múlva jövünk. - ölelt meg anya.
- Vigyázz magadra! Oké?
- Persze! - válaszoltam szinte már suttogva.
- Szia szívem. - integetett anya.
- Sziasztok! - sóhajtottam nem túl boldogan.
Az aulában megkerestem az osztályomat, és végig hallgattam az igazgató jó hosszú beszédét. Minden tanárt köszöntött. Megtartotta a beszédét. Én meg álltam a tömegben reménykedve, hogy senki nem néz. Míg egyszer csak a 12. - es kitűnő tanulók nem jöttek.
- A következő kitűnő tanuló pedig aki az évvégi oklevelet kapja az pedig. - hatás szünetett tartott az igazgatóúr. - Liza Cooper. - minden szem rám szegeződött. Rosszúl lettem. Nem éreztem magam jól. Mindenki azt hajtogatta: menj! Menj már ki! Menj már!
Az osztályfőnököm megfogta a vállamat és felvezetett az aulában elhelyezkedő magas színpadra, majd a mikrofonhoz állított. Az igazgató kezetrázott velem és átadta az oklevelet.
- Gratulálok! Szólnál pár szót? - majd oda fordított a mikrofonhoz és kezét a készülék felé fordította.
- Oh...én. - a mikrofon kisípolt. Mindenki megsüketűlt. Pánikba estem kapkodtam a levegőt, elhomájosodott előttem minden, éreztem, hogy könnyek szöknek a szememben.
- Sajnálom! - majd lefutottam a színpadról, nyomomban az osztályfőnökömmel. Kifutottam az iskolából egyenesen az udvarra. Sírtam, és nemtudtam hol vagyok. A hangok elhalkúltak. Hírtelen a szemeim előtt egy rövid fekete hajú nő bukkan fel, az osztályfőnököm. Mint, ha valami olyasmit kérdezgetett volna tőlem, hogy: rosszúl vagy? Hívjon orvost? Mi a telefon száma a szüleimnek?
Valami másik ismerős ember is felbukkant. Egy  zöldszemű, barna hajú, 18 éve ismert mosolyú fiú, a bátyám Eathen. Egy pár perc után a hangok vissza tértek és a lélekjelenlétem is.
- Hugi? Hugi? Orvos? Kell orvos? Meg vagy?
- aggodalmaskodott a bátyám, miközben két kezét a vállamon pihentette.
- Igen. - szipogtam. - Igen, meg vagyok!
- Biztos? - a bátyám mindíg biztosra akar menni. Mázli, hogy a haverjának az öccse ide jár és eljöttek az évzáróra, mivel a bátyám már két éve egyetemre jár és saját lakása van a belvárosban.
- Felhívom a szüleidet. - jelentette ki a tanárnő telefonnal a kezében el sétálva.
- Megvárom veled őket. - jelentette ki a bátyám.
- Ne, ne! Menj csak be.
- Nem hagylak itt. A vércukrod?
- Mondtam már jól vagyok. - sóhajtottam.
A tanárnő gyors, de ideges léptekkel közeledett felénk. - Liza a szüleid erre tartanak.
- Köszönöm! - válaszoltam nem túl bátran. Még mindíg rosszúl voltam.
- Ez természetes. Én nekem viszont vissza kell menjek az osztályomhoz. Eathen itt maradsz vele?
- Ez természetes tanárnő. - halványan elnosolyodott, majd újra rám nézett. Megvártuk, míg az iskola nagy barna lakkozott bejárati ajtaja előtt el nem tűnt a tanárnő, majd egymásra néztünk. Nem sokkal később egy ismerős pittyenést hallotunk és a bátyám előhúzta a telefonját a farmernadrágja zsebéből.
- Anyáék! Meg érkeztek! A fő kapunál várnak.
- olvasta fel a lényeget az üzenetből.
- Köszi.
- Ja, és még valami! Több önbizalom! Vili?
- Vili. - szorosan átölelt és rám mosolygott, majd ő is eltűnt a lakkozott ajtó mögött. Elindúltam a főkapu fele kisírt szemekkel. Anyámék kipattantak a kocsiból és szorosan átöleltek.
- Mi történt? Jól vagy? - aggodalmaskodtak.

Csöndben űltem a szobámban az ablakom előtt a kis heverőmön. A kedvenc púlcdimban egy teával a kezemben. Nyugodtan néztem a tájat és nem bírtam az előző két órára gondolni.
- Kicsim? - kopogott be anya a szobám ajtaján.
- beszélnünk kell. - leűlt mellém a heverőre és rám nézett. - A nagyinál fogjuk ünnepelni a születés napodat és ott töltöd a nyáriszünetet. Mitszólsz?
- A belvárosban fogok időzni?
- A másik nagyanyádról beszélek. Emlékszel papa tanyájára. - halványan elmosolyodtam.
- Hogyan is felejthetném el. Életem legszebb élményei azon a tanyán történtek.
- A papának mindíg is te voltál a büszkesége. Ez a farm volt ő maga. A papa élete és lelke. Fél életét arra áldozta, hogy egyszer a tiéd legyen.
- elmosolyodtam. A papa mindig is a példaképem volt. - Na, mit mondasz?
- Azt, hogy ez a nyaram is jól és hasznosan fog telni. - nevettünk. És már el is képzeltem az egész nyaramat.