A gyógyír

Az emlékek

Az autóban minden csomag a kocsi csomagtartójában zörgött. Mellettem meg a flúgos, de szerethető bátyám videójátékozott. Végűl úgy döntött, hogy a születésnapomig itt marad, de utána vissza kell mennie az egyetemre, ráadásul ő még a suli mellet dolgozik is. Ahogy mentünk a táj egyre ismerősebbé vált. Minden emlék eszembe jutott azok a szép tereplovaglások a végtelen mezőn a fa rengeteg mellett. Egyszerűen mesés. Lehúztam az ablakot és jó mélyen beleszippantottam a párás vidéki erdő kellemes levegőjébe.
- Mivan hugi? Kutya lettél? Vau, vau. - rakott még hozzá hangefrkteket a bátyám.
- Bolond vagy! - nevettem és a karjába boxoltam. Erre még jobban elkezdett hülyéskedni.
- Jajj hugi ne bánts! Még fiatal vagyok a halálhoz! - emelte arca elé a kezét védekező pozícióban.
- Te meg bolondúltál! - nevettem.
- Gyerekek megérkeztünk! - kiáltotta hátra apa.
Azonnal előre hajoltam és anya ülése mögűl az ismerős és kedves hangulatú lovardát néztem. Mindenütt lovasok voltak. Az egyik épp a lovát vezette ki az istállóból, míg a másikgyakorol a pályán. De, ami még elbűvölőbb volt az az a lovarda volt ahol legszebb nyári élményeimet kaptam. Az a gyönyörű tölgyfa istálló amit a nagyi üzemeltetett. Apa dudált kettőt, majd leállt az istálló mellett. A nagymama azonnal kirohant az istállóból, majd mosolyogva széttárt karokkal sétált felém.
- Fredrik! - puszilta és ölelte meg apát.
- Kislányom! - puszilta meg anyát is. - És nahát mekkorára nőtt ez a fiú! - ölelte meg a bátyámat, majd hozzámfordúlt. - Liza! A mi kis lovas leánykánk. Milyen rég, hogy...
- Mint ha csak tegnap lett volna.
- mosolyogtam, majd körbenéztem.
- Nah, gyere! - majd, engem is megölelt.
- Nah, ne álljatok idekinnt! Gyertek be!
- hívogatott minket a mama.
- És a csomagok? - kérdezte apa.
- Azt, majd később elintézzük! Hadjátok addig csak ott. - és elindúlt vissza az istállóba. Minden lovat megmutatott és bemutatott. Akár, hogy is nézegettem a gyönyörű lovakat egyik sem nőtt igazán a szívemhez. Ám, észre vettem egy másik boxokkal teli folyosót és kíváncsívátett. Egy fekete, fehér hókáju paci állt az egyik gyönyörű tölgyfa boxban. És kíváncsian kukucskált ki a boxajtaja felett. Hasonlított a papám lovára és ez tetszett. Megszagolta a kezemet, aztán az arcomat is. Én meg óvatosan maszíroztam a homlokán lévő forgót. Nagyon tetszett neki és barátságosan az arcomba prüszkölt. Míg én jól elvoltam a fekete lóval egy teljesen ismeretlen hang megilyesztett.
- Vándor az egyik legbékésebb ló. - állt oda mellém egy seprűre támaszkodó, szőkésbarás göndör hajú, barna szemű, eléggé sportos srác és egyenesen rám mosolygott.
- Öhh...remek. - mondtam bizonytalanúl és már menni készűltem volna mikor a mamám az utamba állt.
- Nahát csak nem össze ismerkedtél az egyik legjobb munkaerőnkel. - nevetett a nagyanyám.
- Szerintem már menekűlni akart. - mosolygott a srác.
- Ez hosszú... - kezdtem.
- Liza önbizalom hiányos és beteg.
- magyarázta a mamám.
- Mamah! - mérgelődtem fejemet feléfordítva.
- Oh! Sajnálom. - nézett rám nagy barna szemeivel. Én meg sem tudtam szólalni, csak néztem a nagy barna szemeit.
- Na most ha meg bocsájtasz felkísérem az unokámat a szobájába.
- Ez természetes. - mosolygott a fiú. - Nekem is dolgom van.
- Rendben! Jó munkát! - Majd sarkon fordúlt és két kezét a vállamra téve elindúltunk a házunk fele. Egy darabig a fiú bágyattan vissza, vissza pillantgatott, majd a sarkon befordúltunk. És eltűnt a helyes látvány. :)
Bementünk abba a kedves kis gyerekkoromból megmaradt családiházba. Ahogy a küszöbön álltam éreztem a papa pipájának illatát. Mélyen beleszipoantottam a levegőbe és körűlnéztem. Semmi nem változott az évek során, a kellemes kis házon. A barna bútorok, a lovas festmények, a kedves hangulatú tölgyfa búrkolat, a kővel körberakott kályha.
- Megmutatnám a szobádat. - csukta be mögöttem a bejárati ajtót és mutatott a kezével utat előre fele. Fel mentünk az emeletre és ott a folyosón a második ajtót kinyitotta. Egy viszonylag kissebb szoba állt előttem. A régi játszó szobám. Szinte semmit nem változott. Rózsaszín tapétázott falak és egy kis ágy. A falak tele lovas festményekkel és a régi képeimmel. El mosolyodtam a barátságos kis látványon. A bőröndjeim már az ágyam mellé voltak állítva, mint ha rám várnának, hogy kipakoljam őket.
- Akkor, hát egyedűl hagylak. Nyílvánvalóan fáradt vagy, úgy, hogy itt is hagylak. - majd, fogta magát és sarkon fordúlt. Letusoltam, fogatmostam és elmentem aludni. Teljesen kifáradtam az utazás alatt. De, egyszerűen nem tudtam ki verni a fejemből a barna szemű fiút. :) Nagyon bosszantó. De, vajon ki lehet ő?