Call me anything - Szólíts bárhogyan

•2.fejezet•

A mai napom enyhén szólva ritka szar volt. Megírtam életem eddigi leggyalázatosabb francia témazáróját, kaptam egy egyest matekból amiért nem csináltam házit, kiröhögött az infó tanár ami miatt az egész osztály is, ezek miatt pedig már harmadik óra után elsírtam magam, ami miatt az egész osztály piszkál most.

Úgyhogy igen... jelenleg egy Tesco önfizetős kasszájánál álldogálok kezemben két csomag borotvapengével, chipssel, és egy csokival, mindössze azért, hogy ne legyen fura amiért két csomag borotvapengével mászkálok. De végülis fiú vagyok így még elfogadható...

Bár nem hinném hogy a közeljövőben meg fogom enni a csokit vagy a chipset, de fontos hogy ne legyen túl feltűnő hogy két csomagnyi pengével mászkálok.

Miután kifizetem vontatott léptekkel sétálok haza, így az amúgy húsz perces buszos utazásból (mert egy elég tavoli Tescoba jöttem) egy órás séta lett végül... De legalább sikerült gondolkodnom kicsit... végülis egyedül arra jutottam hogy semmi értelme nincs élnem...

Végülis... mi tart vissza attól hogy meghaljak...?

Úgy végre nem kéne bezárva élnem... felszabadulhatnék. Megszabadulhatnék. Kiszabadulhatnék.

Nem kellene ebben a testben tovább szenvednem... és végre újra láthatnám Jackyt...

Fáradtan könnyezve dobom le a táskám a szobámban, és kiveszem belőle az újonnan vett dolgokat. A chipset meg a csokit csak ledobom az asztalomra, a pengéket pedig elkezdem kibontogatni, és máris elvágom velük az ujjam - bár ezalkalommal csak a nem létező ügyességemből adódóan.

Úgy nézegetem ezt a pengét mint valami szent tárgyat.

Eleinte csak üres fejjel forgatom az ujjaim közt a pengét, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve felhúzom a pulcsim ujját, és egy mély vágást ejtek körbe a karomon.

Olyan jó érzéssel tölt el nézni ahogy folyik végig a karomon a vér...

Egyszer csak meghallom a telefonomon a messenger csörgését... Elfelejtettem lenémítani...

Biztosan Nate az.

Kissé tétovázva lenémítom, majd elteszem a telefonom egy távoli helyre, hogy ne is lássam.

Már több mint két hete beszélek vele, és szinte a mindennapjaim részévé vált, hogy délutánonként mindig felhív Nate, és egészen estig beszélünk. Lehet hogy közben elmegy zuhanyozni, vagy valami, de akkor sem szokta kikapcsolni a videóhívást. Csak nagyon ritkán szokta azelőtt kinyomni hogy lefeküdne, de nem vagyok benne biztos hogy miért. Amikor pedig újra felhív, valami... Más szokott lenni benne. Valahogy szomorúbb, vagy nem is tudom.

Vajon neki hiányoznék ha eltűnnék?

Lehetséges. De előbb-utóbb úgyis elfelejtene. Túllépne rajtam, és már nem is hiányoznék neki. Ha hiányolna is, idővel úgyis kimennék a fejéből, vagy találna helyettem mást akivel beszélgethet. Elvégre ő jól néz ki, izmos, kedves, introvertált, könnyedén beszélget másokkal, és már csak a kizugárzása is bizalmat kelt mindenkiben. Lehet hogy csak az olyanokat szereti mint én, de ez még nem jelenti azt, hogy pont én lennék az esete. Simán talál bárkit, aki ezerszer jobb mint én. Az internet, meg az insta hemzseg az ilyenektől. Kettőt kattint, és máris talál mind a tíz ujjára egy-egy olyat mint én. Olyat, aki nem vagdossa magát, aki ezerszer vékonyabb mint én, aki nem pánikbeteg, nem depressziós, és még rengeteg barátja is van, valamint nem szégyellné megmutatni az arcát, meg elmondani a nevét.

Csodálatos élete lehetne.

Én csak visszafogom... Minden estéjét azzal tölti, hogy velem beszél. Még csak nem is megy sehova. Eddig, mióta beszélünk egyetlen egyszer ment el egy péntek este szórakozni a barátaival - ami után hajnalban részegen írogatott nekem egy rakás baromságot.