Utószó (puf)

Utószó

Csónakos  egyszer vitte el randizni Cselét.
Akkor már épp egy hete volt, hogy gazdaságosabb lett volna Csónakos szobáját  kiadni valami új lakónak, mert épp csak néha a ruháiért ment át, de egyébként Csele tiptop szobájában aludtak minden este, és mivel még friss volt a rózsaszín köd, Csele nem is nagyon morgott a rendetlenség miatt, ami óhatatlanul is bekúszott a küszöbön Csónakos érkezésével. 
Szóval, elvitte randizni, mert Nemecsek azt mondta, hogy tökre illene, meg Csele is célozgatott rá, hogy elmehetnének úgy… valahova, csak úgy ketten, ahol végre nincsenek ott a többiek. 
- Együtt lakunk, együtt vagyunk egyfolytában, nem? – nyögött Csónakos, aztán végül erőt vett magán, és megmondta Cselének, hogy péntek estefelé kapja össze magát, mert mennek. 
Soha nem felejti el Csele arcát, ahogy ráragyogott, és megjelentek a gödröcskék az arcán, amit annyira szeretett. 

Csele arca még mindig gyönyörű, de már a gödröcskéi nincsenek meg, és Csónakos húsz évet adna az életéből azért, hogy még egyszer lássa azt a ragyogást a szemében, vagy, hogy hallja, ahogy nevet.

Csele fehér inget húzott, de Csónakos lebeszélte a nyakkendőről, aztán útközben bevallotta, hogy sörözni mennek a Margitszigetre, és akkor félt, hogy csalódott lesz, de Csele tényleg igazán jó fej volt, csak egy pillanatra látszott a döbbenet az arcán, aztán mégis inkább elnevette magát.
- Hát, végülis azt hiszem, pont ezért szeretlek. Igen. Oké. Margitsziget. Király lesz. – rámosolygott Csónakosra, és megkapaszkodott a villamos korlátjában, szép vonalú csuklója megfeszült, és kidagadt rajta az a kis ér, amit.. szóval, amit Csónakos annyira szeretett. 

Csele csuklója még mindig szép, de napról-napra fogy el Csónakos szeme láttára, szinte áttetsző bőre alatt pedig folyton látszik a lüktető kis kék ér, és hidegek, és hűvösek az ujjai. 

Csónakos feszengve ült Csele mellett a Duna parton, mert egyre inkább tudatosult benne, hogy ezt talán nem így kellett volna, de Csele arcán nyoma sem volt a kedvetlenségnek. Úgy nézte a csendesen sodródó vizet, mintha most látta volna először életében, és hangosan dicsérte a sört, amit Csónakos a lámpaoszlopon bont ki. 
- Fejezd már be – mondta végül Csónakos, és, bár egészen idegenvolt előtte az érzés, de kicsit azért lángolt az arca. – Ide hoztalak üveges sört vedelni a Margitszigetre a Duna-partra, csak így a fűben ücsörögve, valld be, hogy nem igazán erre számítottál. Tiszta szarfejnek érzem magam. 
Csele álmélkodva nézett rá. 
- Mi lenne romantikusabb egy Margitszigetnél? - kérdezte, és meghúzta az üveges sört, még a szemét is lehunyta élvezetében, és Csónakos csak nézte a hunyorgó kis szikrát a szeme bogarában, mikor újra kinyitotta. 

Csele szeme még mindig mély, és megindító, de hideg és távoli - mint a csillagok. Kristálytiszta a tekintete, de valahol mélyen, ott, ahova csak kevesen látnak, ott hunyorog valami, amit úgy hívnak: lemondás. 

Csónakos elnézte őt, a nyitott nyakú fehér ingben, és a fekete mandzsettagombjaival, és meg volt róla győződve, hogy nem érdemli meg őt. Ő maga a kedvenc kockás ingét húzta fel, de Csele finom eleganciája annyira más stílus volt, annyira megfoghatatlan, hogy kibírhatatlanul az arcába vágta az igazságot arról, hogy mennyire különböznek egymástól. 
Amikor ezt szóvá tette, Csele megint csak nevetett, és azt mondta, igazán szívesen látná Csónakost öltönyben és nyakkendőben, de nem várja el tőle, hogy úgy viselkedjen, ami nem is valójában. 
- Majd eljön annak is az ideje - üdvözlésre emelte az üvegét tréfálkozva - ...és hidd el, az egy nagyon különleges nap lesz az életemben!

Először még felismeri Csónakost, amikor bejön hozzá, fekete öltönyben, és vékony nyakkendőben, és akkor még mosolyog a fehér, kórházi pecsétes hálóingjében, és Csónakos sandítva mer csak odanézni az ágya lábához akasztott kórlapra, amire az van írva, hogy Csele már csak 65 kiló.