Fogadom (puf)

Holtunkiglan

Mama...? 
A szőke kis asszony összetörve fekszik a kórházi ágyban, orrában cső, csuklójában branül. Nagyon sápadt, és nagyon sovány, senki nem hiszi el, hogy a karcsú, szőke fiatalember, aki az ágya szélére telepszik, és megfogja az erőtlen kezet, szóval, hogy az a fiú a kis Ernő, az egyetlen gyermeke. 
A másik fiatalemberről nehéz megállapítani, ki lehet. Magas, vállas, komoly arcú, csinos vonású férfi, tekintete komoly, de a szája mosolyog a beteg asszonyra. A szőke férfi mögé áll, vállára teszi a kezét, ujján gyűrű csillog. 
- Kisfiam. Jánoskám. - a beteg hangja elhaló, de határozott. - De örülök, hogy itt vagytok, kicsikém. 
- Hogy vagy mama? - kérdezi a szőke, és eligazgatja az édesanyja párnáját. - Ettél rendesen? 
- Kicsikém, ma megettem mindent. Tudtam, hogy jössz. - törékeny a mosoly a nő ajkán. - Na de ti meséljetek, életeim. Azért jöttetek? Elkészültek...? - köhögni kezd, és Ernő csitítja. 
- Ne beszélj, mama, csss, maradj szépen csöndben, nem szabad ennyit beszélned. Majd mi. Igen, elkészültek a képek az esküvőről. - a szőke hangja nagyon gyengéd, és nagyon törődő. A másik férfi előnyújtja az ízléses albumot - Hogy tartsam, mama, hogy te is lásd? Fel tudsz ülni? 
- Mindenképp, segíts kicsikém felülni. - a két férfi együttes erővel támogatja fel a beteget, Ernő kiütögeti a párnából a gyűrődéseket, János pedig a másik oldalára ül, és felüti az albumot. Az első kép rögtön könnyekre fakasztja az asszonyt: János és Ernő mindketten öltönyben, Ernőé galambszürke, Jánosé sötétkék, a szőke áhítattal karol a másik férfiba, ő pedig szerelmesen mosolyog le rá, hiszen majdnem másfél fejjel magasabb nála. 
Alatta egyszerű felirat - Ernő és János, 2018. 05. 26
- A Duna partján voltunk egy fogadóban - mondja Ernő - Nagyon szép volt, na, nem sírunk mama, már most az elején? Ne sírj, mama, mert én is sírni fogok. 
János gyengéden lapoz, és átveszi a szót. 
- A helyszínt meg a dekorációt végül teljesen a fiúk intézték. Főleg a Csele, meg a Weisz. 
- Melyik a Csele...?- kérdezi bizonytalanul a nő, a memóriája már gyakran cserben hagyja. 
- Tudod, mama. A magas. A nagyon csinos fiú. - Ernő az egyik srácra bök a csoportképen, ingujja feltűrve, nyakkendője meglazítva, profilból látszik, ahogy ránevet Ernőre, aki a szája elé kapja mindkét kezét épp, mikor meglátja Jánost.
- Igazi pillanatkép. - mondja lágy hangon az édesanya. - Itt láttad meg először őt aznap, ugye? 
- Igen. - leheli maga elé Ernő áhítattal, és szerelmesen néz fel Jánosra. - Tudtam, hogy fog kinézni, hiszen együtt vettük az öltönyt, de abban a pillanatban ez... olyan más volt. 
- Azt elhiszem, kisfiam. A mai napig emlékszem rá, hogy milyen érzés volt annak idején, amikor az apád... 
Jótékony kis csend. Ernő édesapja három éve halt meg, egyszercsak megállt a szíve és vége volt. A mama azóta nem volt egészséges. 
- Jánosom, nagyon jól áll ez az öltöny. - mondja a mama szeretettel, és ámulva nézi a fotón, ahogy János nevetve nyúl Ernő felé, aki egy lépcső tetején áll, közöttük pedig fiúk állnak, szigorú képet vágva, sorfalban, és a fiúknak mind vörös az inge. - De még jobban áll, ha mosolyogsz! Kik ezek a fiúk?
- Volt ilyen akadálypálya mama - mondja Ernő - Nekünk találták ki, mindenféle feladatokat kellett megcsinálnunk, hogy eljussunk egymáshoz. Ők az Áts Feriék, gyerekkorunkban ők voltak a nagy ellenségeink, nem emlékszel? Vörösingeseknek hívták magukat. Az esküvőre is így jöttek, vörös ingben. 
- Ez nagyon kedves. - mosolyog az asszony. 
- Igen - mondja lelkesen Ernő. - a Weisz meg a Geréb nagyon kreatív, ők csinálták a nagyját. Ő a Weisz - mutatja a fotón a fiút, aki hátravetett fejjel, tátott szájjal nevet épp valamin, Geréb pedig három poharat egyensúlyoz egyszerre. 
- Itt mi történik? - a fotón János áll zakó nélkül a kertben egy fa alatt,, vállán Ernő, zokniban, nyújtózkodik, karcsú alakja megnyúlik, a fiúk körülöttük állnak, tapsolnak, egy zömök férfi, arcán mokány mosoly, stopperrel időt mér.
- A gyűrűink egy fán voltak, dobozban. Nem tudtunk felmászni sehogysem. A Csónakos tette föl, ő pedig lehetlen helyekre tud felkapaszkodni, szóval így szedtük le. 
A mama erőtlenül nevet, köhécsel, Ernő aggódva nyújtja neki a pohár vizet. 
- Ez nagyon mulatságos - mondja a mama, aztán Jánoshoz fordul - Jánoskám, már ez a fiú sem olyan pihekönnyű azért, mint iskolás korotokban, ugye? 
János felnéz, Ernőre mosolyog. 
- Bármikor elviszem ölben bárhova. - ezt talán bizonyítja a következő fotó is, amin Ernő már János nyakában ül, diadalmasan emeli a magasba a kis dobozt a gyűrűkkel, arca vörös, az orra felráncolódik, ahogy nevet.
A mama pityereg. 
- Ki csinálta ezeket? Volt fotósotok? 
- A Richter meg a Leszik fotózott felváltva. - mondja Ernő - A Richter nagyon ügyes, csak nem foglalkozik vele, nem érdekli kifejezetten ez a tehetsége, képzeld. 
- Mindent a fiúk csináltak. - veszi át a szót Boka - Akartunk kérni hivatásos fotóst, de nem hagyták. Mindent ők akartak megoldani. 
- Csinálták ezt az akadálypályát - mondja Ernő - az nagyon jó volt. Aztán voltak ilyen sztorimesélések is, mindegyik egyesével elmesélte a kedvenc történetét rólunk. - a következő kép igazi pillanatfelvétel: Boka és Ernő egymás mellett ülnek, két széken, Ernő elnyílt szájjal, Boka félrebillent fejjel, elkomolyodva figyel, és a szék alatt egymás kezét fogják. 
- Jaj de szép - mondja a mama - gyönyörűek vagytok drágáim. 
Képek sorban, ahogy Ernő lámpalázasan áll egy emelvényen a többiek előtt, papír a kezében, ahpgy Boka ellágyulva figyeli, aztán fordítva, mögöttük az előző zömök fiú elgondolkodva emeli a szájához a kezét. 
- Itt tettünk esküt. - mondja csendesen Boka. - Nem volt ott senki. Csak a többiek. Mégis igazibb volt, mintha a Bazilikában esküdtünk volna Isten és Ember előtt. 
- Nem is számít - mondja a mama - nem számít hol, és hány ember előtt. Azok számítanak. Akik szeretnek titeket, és ti is szeretitek őket. Igaz is, Jánoskám, a szüleid...?
Ernő megfeszül egy pillanatra, de Boka halálosan nyugodt marad. 
- Édesanyám ott volt. - a következő képen Boka egy magas, karcsú, nagyon csinos asszonyt ölel, aki sír a fia vállán. - Nagyon boldog volt. Apám... apám nem jött el. Nem tudja elfogadni, nem erre nevelt, azt mondja. Sajnálatos. 
- Nagyon sajnálom, fiam. - mondja Ernő édesanyja - talán megbékél egy szép napon. 
- Nem koncentrálok azokra, akik gyűlölnek - mondja Boka - azokra figyelek, akik szeretnek. - lágyan Ernőre mosolyog újra. 
A következő képen az egész násznép valami nagyon fura, összevissza párosításban, kis papírfecnik körül állnak, kik kevésbé, kik jobban összekapaszkodva. 
- Táncpárbaj! - Ernő még mindig elneveti magát az emlékre. - Felidéztük a Pálutcaiak és a Vörösingesek közötti háborút, és ezúttal táncpárbajban jártuk le! De hát a Csele -Nagypásztor páros nyert, esélyünk se volt. Ez csak azért volt vicces, mert a többiek körülbelül semennyire nem tudnak táncolni, na jó hazudok, mert Csónakos egészen ügyesen néptáncol, csak nem szabad felemlegetni neki, hogy tudjuk, mert akkor begurul! Na szóval ők megnyerték, és az volt a nyereményük, hogy ők vezettek fel minket a táncparkettre, és utána Jánossal mi nyitottuk meg a táncot, és... - Ernő belemelegszik, és összevissza beszél. Most Boka és a mama néznek össze Ernő feje fölött, és az asszony pillantásából kiolvasható, hogy mennyire hálás, hogy majd ha menni kell, ilyen kezekben hagyhatja itt az egyetlen fiát. 
A nyitótáncos képen Boka és Nemecsek egymás karján, öltönyük, nyakkendőjük makulátlan, a többi fiú mosolyogva figyel, ők pedig elvesznek egymás tekintetében. (később is lesz egy kép, amikor már mindenik kidőlt, ők ketten, zakó nélkül, felgyűrt ingujjban, meglazított nyakkendőben, Boka két tenyerébe fogja Ernő arcát, szarkalábak nyílnak a szeme körül, ahogy rámosolyog. A fények elmosódnak. )
- Sajnálom, hogy nem lehettem ott. - mondja a mama, de erre egyik fiú sem válaszol, csak zavartan megsimogatják az asszony kezét. 

Boka kint vár az előtérben, diszkréten visszahúzódva, hogy anya és fia kettesben is lehessen egy kicsit. De pontosan tudja, hogy mi fog történni, mindig ez van. 
Ernő kijön, igyekszik erős lenni, de kék szeme könnyes, Bokára mosolyog, hóna alatt az esküvői album. 
- Megint? - kérdezi Boka gyengéden, Ernő mellé ül a kopott műanyag székre, és bólint. 
- Nem tudta, ki vagyok. Megijesztettem, és mondta, hogy menjek el. 
Alzheimer. Csúnya dolog, és nincs rá gyógyír. Ernő szipogva veszi elő az ingzsebéből a maradék képeket, amiket kivett az albumból, és sorban visszarakosgatja. 
- Miért nem mutattad meg neki? - kérdezi gyengéden Boka, ahogy kézbe vesz egy fotót, amin Ernő az édesanyjával táncol. 
- Csak összezavarnám. Nem emlékszik. Láttad. Semmire. Pedig végig ott volt! Örült velünk. Anyukáddal beszélgetett. És látod. Nem emlékszik semmire. 
Boka szorosan magához öleli a szőke fejet, és simogatni kezdi a vállát. 
- Szeret téged. Csak beteg. 
Ernő felmosolyog Boka szemébe. 
- Most mit tegyek mondd?
- Visszajövünk holnap is. Aztán holnapután is. Mindig visszajövünk. Minket nem lehet kidobni. Ha csak két percetek van naponta, míg emlékszik, már az is megéri, nem igaz? 
Ernő bólogat, még mindig az albumot szorongatva. 
- Szeretlek. Együtt mindent megoldunk. Gyere szívem. Menjünk haza.