Csendes lépés (flash.)

Csendes Lépés

Csendes lépés /Sakkban használt fogalom/: olyan védhetetlen fenyegetéseket létrehozó lépés, amelyik se nem sakk, se nem ütés, sem nem direkt tiszttámadás

Hartley Rathaway-nek vannak emlékei a gyerekkoráról.

Emlékszik a gyerekszoba szőnyeg gazdag mintájára, és a rengeteg képre a falon, a tapéta nyüzsgő színeire, mintha a berendezéssel minden ingerből igyekeznének a lehető legtöbbet a kisfiúra zúdítani, amit működő érzékszerveivel felfogni képes.
A kis Rathaway-fiú nem hall.
Emlékszik, milyen érzés volt, a vibráló színek, tapogatózó kis ujjai alatt a függöny bojtja, a rácsos ágy díszes cirádái, a plüssjátékok puha bolyhai, a kék rongynak az íze, mert bizony azt is megkóstolta, emlékszik az ízére, halványan emlékszik, ahogy masszírozta vele az ínyét, mikor jöttek a fogak, és a csodálkozásra is emlékszik, ahogy figyelte, hogy anyjának és apjának mozog a szája, megtanulta leolvasni a szavaikat.
Az apja sosem fogadta el, hogy az egy fia nem hall. Hartley gyakran látta, ahogy vöröslő arccal, hevesen gesztikulálva beszél az orvoshoz, amikor eljött őt megvizsgálni – a Rathaway család nem jár orvoshoz, az orvos jár hozzájuk.
Hartley nem hall, de nem hiányolja, hogy halljon mégis.
Az anyja sem tanult meg soha jelbeszéddel kommunikálni, mintha azzal visszafordíthatatlanná tenné fia állapotát, Hartley csak a dajkájával tanulta a mozdulatokat, és sokkal könnyebb, érthetőbb lett minden úgy.
De soha nem használhatta. Nem volt értelme.

Hatéves volt, amikor megműtötték.
Nagyon félt előtte, és apja nyugtatóan paskolgatta a vállát, mielőtt betolták a műtőbe, minden rendben, minden rendben lesz fiam.
Hartley sírt.
Addig mindig mosolygott mindenkire, a maga csöndes derűjében, nem volt mitől félnie, a tökéletes kis biztonságos világban, amibe beleszületett., de utána már soha többé nem volt semmi ugyanolyan.

Amikor felébredt, fájt a füle.
A világ tele volt éles, metsző hangokkal, és már nem csak a saját gondolatait hallotta dübörögni a dobhártáyáján, hanem mások hangját, amik irtóra hasogatták ébredező hallását, a fülére tapasztotta a két tenyerét, és ordítva, rémülten sírt.
Apja, anyja sírt a meghatottságtól, amikor az orvos azt mondta, a műtét jól sikerült, az implantátum működik, a fiú épp úgy hall, mint maga, vagy én, és zsebre csúsztatta a vastag borítékot apa kezéből, Hartley fülét még az is bántotta, a boríték száraz, surrogó hangja, ahogy a szövetköpeny zsebébe kerül.
Hartley sírt.
Nagyon fájt.

Ugyan fiam, nem fájhat ennyire, mondta apa mindig, kicsit dühösen, amikor hónapok teltek el, de Hartley még mindig sírt, mikor valaki hozzászólt. Már megtanult hangtalanul sírni, hogy legalább a saját hangja ne bántsa a fülét, de még mindig élesen vájt a kín a dobhártyájába, a fejébe, és nehezen beszélt, félt a saját hangjától.
Ez normális, mondta az orvos, a fiúk most tanul hallani. eddig nem használta a hallószerveit, nem könnyű. Ez pont olyan, Mr. Rathaway, mintha maga mindig sötétben élt volna, és most kilépne az éles fénybe. Hunyorogna, és fájlalná a szemét.
Meddig fog ez még tartani, kérdezi az apja ingerülten, és az orvos nyugtatni próbálja, már nem sokáig, lassan megszokja majd, stramm fiú ez.

Hartley nem szeret emberek közé menni, évek telnek el. Jobb szeret a szobájában, vagy a könyvtárban ülni, rengeteget olvas, és mindent tudni akar, apa mindig mondja, egy nap övé lesz a cég, és tudós lesz belőle, és a kis Hartley falja a tudást, természettudomány, biológia, fizika, nyelveket tanul, még nincs tizenkét éves, de folyékonyan beszél latinul, franciául, spanyolul, ehhez jön később a német és a görög nyelv.  
Már nem sír, ha fáj a többi ember szava, az apa megmondta: az én fiam nem bőg, az én fiam nem mutatja ki, ha fáj. Semmilyen módon.
Hartley csöndben maradt.
Még nincs tizenöt, mikor feltalálja magának a finomhangolót, ami az implantátum frekvenciaérzékelőjét szabályozza. Onnantól kezdve nem fáj úgy, nem olyan élesek a hangok sem.