Az Indus íze

Harmadik rész

Talán nem volt a legjobb ötlet a mínuszokban felmenni a budai Várba, de nem akartam azt sem, hogy Salman azt higgye, szándékosan nem viszem sehova a városban. Tekintve, hogy a barátom nem hozott magával téli cuccokat, és egy lengébb dzsekiben vágtunk neki az útnak, végül jól megfázott.

– Legközelebb légy szíves, szólj rám, ha ilyen zseniális ötletekkel rukkolnék elő. Tudhattam volna, hogy a szervezeted nincs hozzászokva ehhez az időjáráshoz. Végül is, nálatok tavasszal harminc fok is szokott lenni! – korholtam magam a meggondolatlanságom miatt.

Salman eközben szorosabban összevonta magán a takarót, majd elvette a kezemből a forró gyógyszert, amit neki hoztam. Pocsékul nézett ki, de nem szólt egy rossz szót sem, ettől még inkább lelkiismeret-furdalásom lett.

– Ne aggódj – mondta két szürcsölés közben –, Pakisztánban te meg valószínűleg napszúrást kapsz majd, de minimum egy jó kis hasmenést.

– Legalább kvittek leszünk – jegyeztem meg félig morcosan, félig szórakozva azon, amit mondott. Feltűnő volt, hogy nem feltételes módban beszélt egy eseteleges pakisztáni látogatásról, amit pozitívumként értékeltem. Szívesen meglátogattam volna őt a szülővárosában, de kérdéses, hogy a szüleim elengednének. – Hadd nézzem, mennyire vagy forró – tettem ösztönösen a kezem a homlokára.

– Gitta... – ficánkolt, én meg teljesen elmélyülve nővéri szerepemben még rá is parancsoltam, hogy maradjon nyugton, amíg fel nem állítom a diagnózist. Csak utána esett le, hogy azért nem bír magával, mert hozzáértem. Amit meg ugye utál...

– Meleg, de a lázad enyhült, és már inkább csak hőemelkedésről van szó – mondtam, majd elvettem tőle az idő közben kiürült bögrét, és az íróasztalomra tettem.

– Nem kell itt anyáskodni felettem, ez csak egy kis meghűlés – mondta két köhintés közben.

Ciccegtem egyet, hogy kifejezzem helytelenítésem, és a morgását felírtam a betegsége számlájára. Úgy ítéltem meg, jobb lesz, ha magára hagyom kicsit, szóval felálltam, és a bögrével együtt kimentem a szobából.

Lent, miközben a mosogatóban tisztogattam az edényeket, azon gondolkoztam, vajon van-e ennek az egésznek értelme. Volt-e értelme idehívni lényegében egy idegent a házunkba? Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán jól érzi magát nálunk. Hagytam, hogy egy keserű sóhaj hagyja el a számat, majd rosszkedvűen a csokis szekrényhez sétáltam, és szemrevételeztem a készletet. Ott voltak azok az édességek is, amiket Salman hozott nekünk. Úgy gondoltam, biztos nem utál, ha egyszer hozott ajándékot.

Leültem egy székre, és a lábammal belöktem a szekrényajtót. Közben végigvettem, milyen beszélgetéseink voltak, és egyáltalán hogyan jutottunk el odáig, hogy ilyen jóban legyünk. A levelezőtársam nem volt különösképp kedves, de undok sem kezdetben. Ő nem írt frappáns első üzenetet, mint a többiek, akikkel beszéltem, csak megkérdezte, hogy vagyok. Hát így kezdődött...

Talán egy-két hónap után eljutottunk oda, hogy kisregényeket írtunk egymásnak, és minden egyes ilyen üzenete után azt éreztem, hogy na, ma is egy jót beszélgettünk. Ez végre mosolyt csalt az arcomra, és vissza is raktam a csokit a helyére. Salman csak más volt... nem olyan, mint én, aki hamar feloldódik, és egy idegennek is képes kibeszélni élete bánatát. Türelemre intettem tehát magam, hogy élőben is legyen elég ideje kibontakozni, ha már a weben ezt megtette.

***

– Szegény fiú reggel óta ki sem jött a szobából, csak néha kér egy kis teát. Gitta, mit fognak rólunk gondolni a szülei, ha megtudják, hogy a kiruccanás alatt jól lebetegedett a fiúk – korholt meg este anyukám.