Magus: A kalandorok krónikái; Asztali szerepjáték

Chapter 1: Warrior

Leszállt az éjszaka az erdőre. Egy sötét ház állt magában, a csend és a fák gyűrűjének közepén. Látszott rajta, hogy megviselte az idő, szinte már csodának számított, hogy nem dőlt össze.

Mégis néha... Néha emberek jöttek ki, illetve mentek be. Nem látta őket senki emberfia, a közeli faluból nem merészkedett ide senki. Viszont mindig többen mentek be, mint ahányan kijöttek.

Varjak repültek föl a magasba elhagyva a félig megevett „zsákmányukat". Az ijedtségük oka a feketeségbe burkolódzva közelítette meg a házat. Gyors mozdulattal előhúzott a köpenye alól egy kulcsot, majd a zár kattanása után berúgta az ajtót. Ahogy a vaskos fa hangos koppanással a belső falnak ütközött az erdő lakói közül egyre több kelt fel álmából és kezdett el menekülni a közelből.

Először a sovány alak egyedül ment be, utána viszont már egyenként becipelt három másik – feltehetőleg – eszméletlen testet, végül pedig csendben távozott.

Pár órával később

A ház belülről sem látszott barátságosabbnak, mint kívülről. Ha valaha fedte valami is a falakat az mára már az enyészeté lett, a fa sötétbarna színének egyhangúságát egyedül néhány penészfolt és rászáradt vér törte meg. A szoba közepén feküdt a három ájult kalandor, de már lassan kezdtek magukhoz térni.

Az egyikük egy fél-elf férfi volt, fémpáncélja rögtön elárulta, hogy harcokkal keresi a kenyerét. A haja narancsos szőkés volt, ember módra oldalt lenyírva.

A másik kettő nő volt. Az ajtóhoz közelebb fekvő pokolfajzat volt, a füle előttről induló és az ég felé mutató szarvainak láttán ehhez kétség sem férhetett. Ő is harcos lehetett, de látszólag előnyben részesítette a könnyű mozgást biztosító bőrpáncélt, mint a nagyobb védelmet biztosító keményebb összeállításokat.

A harmadik egy tisztavérű elf, nem hordott magán semmiféle páncélt, csupán elegáns vörös ruhát. A füle jóvalta hegyesebb és hosszabb volt a fél-elfénél, barna copfba kötve omlott le a hátán. Le rítt róla, hogy a misztikus tudományokkal foglalkozik. Ő tért magához legelőször, neki pattantak fel elsőként a szemhéjai, hogy felfedjék a ragyogóan zöld szemét.

Utána az harcos férfi kelt fel, a sort a pokolfajzat zárta. Egyikőjük se szólt a másikhoz egy szót sem, a szemük még ködös volt a kellemetlen ébredésből. A fél-elf vállára csendben egy pók mászott le, amit az érintett először észre sem vett, aztán nemes egyszerűséggel lepöckölte.

- Bármi ötlet miért vagyunk itt? – a harcos hangja hozzá illő volt: rekedt, de mégis erőteljes és tiszteletet sugárzó. A pokolfajzat és az elf megrázták a fejüket, jelezve, hogy nincs. A harcos sóhajtott egyet majd felállt felfedezni a házat.

A háznak nem voltak ablakai, az ismeretlen által használt ajtó eltűnt. Nem volt kijárati lehetőség, a bezártság érzése egyre jobban átjárta a bent rekedteket.

Az egyedüli berendezésnek nevezhető dolgok a szobában ládák voltak. Egész pontosan kettő, az egyikben viszont poron kívül már nem volt semmi. A másikban viszont egy elegánsan megmunkált tőrt talált a fél-elf. Az övébe dugta mikor:

- Azt hiszem találtam valami érdekeset. – a hang dallamos volt, a harcos anélkül tudta ki szólalt meg, hogy megfordult volna. Csak az elfeknek van ilyen hangja.

A mágus megnyomta a fal egy részét mire a fa betolódott és egy újabb szoba tárult a szemük elé. Állapotát tekintve nem volt sokkal jobb az előzőnél, sőt...

Az egyik oldalon egy lépcső vezetett egy másik emeletre, mellette egy szekrény ácsorgott, a titkosajtóval szemben pedig egy dohos szőnyeg feküdt. Amellett alig észrevehetően, de megbújt egy láda, amihez a mágus odasietett. Felnyitotta majd rövid kotorászás után egy üvegcsét halászott elő: a vérvörös folyadék nem sok jót sejtetett. A kételyeket végül a harcos oszlatta el. Elkérte a mágustól majd vizsgálni kezdte.

– Világosabbnak kellene lennie, de a sötétség és az idő elszínezheti kissé. – lecsavarta a kupakját és beleszagolt. Édeskés illata volt, nem olyan, mint a vérnek. – Szerencsés vagy. Egy kisebb gyógyital. A minősége nem változott.

A pokolfajzat közben elindult a felső emeletre, a lépcső tetején azonban csupán egy láda állt, az is vagy le volt zárva, vagy beragadt.

- Nincs fent semmi érdekes, csak egy lezárt láda. – rohant le a többiekhez, de ahogy a szőnyegre lépett az kicsúszott a lába alól.

- De itt van valami érdekes úgy látszik. – a harcos elkapta a levegőben a lányt, majd lehajolt a szőnyeghez. Alatta egy csapóajtó helyezkedett el, amit sikeresen felfeszített.

- Előre megyek. – bökött a fegyverére, majd leugrott. – Biztonságos eddig. – kiáltott fel miután tompa puffanás keretében földet ért.

Mikor már mindhárman lent voltak elkezdték felfedezni az új helységet. Ez már a föld alatt volt, ahhoz kétség sem férhetett. A falak nedvesek voltak és tipikus doh, illetve pinceszag járta be. A sarokban megmozdult valami fekete és nagy.

- Vigyázzatok. – vonta ki a tőrét a harcos. A mágus felkészült egy varázslatra, a pokolfajzat jobb híján pedig a másik lány elé lépett, hogy pusztakézzel harcoljon.

A harcos nyugodt volt, a veszély ellenére is. Így hát nem igazán lepte meg a rátámadó óriáspók, egy erőteljes rúgással a földre terítette.

- Ennyi volt? – vonta fel a szemöldökét a pokolfajzat miután a test egy ideig nem mozdult.

- Nem. Még nem.

A pók újra a lábain állt, a rúgás úgy tűnt nem tett benne túl sok kárt. A fél-elf odarohant és a tőrét az egyik szemébe döfte, majd mielőtt bármit reagálhatott volna ellenfele kikapta és gyors mozdulattal az oldalába fúrta. A pók nem adott ki hangot magából, de látszott rajta a fájdalom.

A pincét egy hirtelen jött fény árasztotta el.

- Tűnt onnét! – kiáltotta a harcosnak a pokolfajzat, aki egy elegáns bukfenccel kitért a mágus varázslatának útjából. A pók már nem volt ilyen szerencsés, a tűznyíl eltalálta, a lángok végig harapóztak a testén, majd lángolni kezdett míg el nem pusztult.

- Szép találat volt.

- Köszönöm.

A falon lógott egy régi zászló. A fél-elf odalépett és letépett róla egy keveset.

- Mire kell az neked?

- A tőröm egy pókban volt, ami most égett szénné. Nem szándékozom puszta kézzel megfogni. – a penge még vöröses volt, de a szövet megóvta a harcos kezét a forróságtól.

A pince túloldalán is volt egy láda, vastagon beterítve pókhálóval és porral. A harcos lesöpörte a kezével majd felfeszítette a tetejét.

- Mi van benne?

- Nem sok minden. Egy pajzs meg egy... mindjárt megvan... itt is van! – felemelte a magasba a kezét, amiben egy kulcsot szorongatott. A pajzsot már a bal kezére rögzítette, ezt a másik kettő nem kifogásolta.

- A padláson volt a lezárt láda. Lehet azt nyitja. – a szarvas lány szinte hang nélkül sétált oda a harcoshoz és kikapta a kezéből a kulcsot. – Gyertek.

A feltételezése helyesnek bizonyult, a kulcs beleillett a zárba és el is tudta forgatni. Egy régi, de használható kard lapult benne, egy kis kézi pöröly társaságában.

- Biztos van valami, amit szétlehetne törni vele... - elmélkedett az elf mikor meglátta a pörölyt.

- A falak fából készültek... Nem kell keresni semmit. – a pokolfajzat elvigyorodott majd egy erőteljes csapással utat nyitott a lépcső melletti falon keresztül. – Csak utánatok.