A kerekesszékes lány

"Nagyon szeretnék bálba menni veled, Anya!"

Meglepettségemben addig hallgattam a laptopomból szűrődő dallamot, míg az magától el nem némult. Nem sokat kellett várnom, Krisztián máris írt.

kriszboy69: Úgy nehezen fogok tudni segíteni,ha nem beszélünk. :D
fekete_mira03: Arról nem volt szó, hogy fel is hívsz!
kriszboy69: Ha írásban akartam volna beszélgetni veled, akkor maradhattunk volna Kvízparton is, nem gondolod? :D
fekete_mira03: Én nem szeretnék, csak írásban beszélgetni. Nem is ismerlek.
kriszboy69: Rendben, értem. Akkor mesélj itt, mi a baj?

Nagyon meg kellett válogatnom a szavaimat, hogy pontosan miket mondok el neki. Nem derülhetett ki, hogy más vagyok, mint ő.

fekete_mira03: Anyukám megkért, hogy kísérjem el egy nagyon fontos találkozóra, de nekem nincs hozzá kedvem.
kriszboy69: Miért?
fekete_mira03: Mert egy bálban lesz, én pedig nem szeretem a bálokat.
kriszboy69: Pedig le merem fogadni, hogy gyönyörűen táncolsz. :D

Enyhe cinikus mosoly jelent meg az arcomon. Ha normális életem lenne biztos tudnék táncolni és jól esett volna ez a bók. Sajnos sosem táncoltam és az orvosok szerint nem is fogok.
Krisztiánnak feltűnt, hogy nem válaszoltam, így aggódva érdeklődött.

kriszboy69: Valami rosszat mondtam?
fekete_mira03: Nem, csak az a helyzet, hogy nem tudok táncolni.
kriszboy69: Olyan nincs, mindenki tud táncolni. :D

Alapvetően egy nyugodt ember vagyok, de kezdett idegesíteni, hogy Krisztián ennyire erőlteti ezt a dolgot. Nagyon utálom, mikor az emberek általánosítanak. "Mindenki tud táncolni". Na persze.
A következő pillanatban újra meghallottam a Skype ismerős üzenethangját és amint elolvastam az üzenetet minden düh kiszállt belőlem. Ugyanis Krisztián valami olyasmit vesztett el élete során, amit sosem kaphat vissza.

kriszboy69: Tudod én nagyon örülnék, ha édesanyám elhívna egy bálba, de sajnos erre már nincs lehetőségem. 2 éve elvesztettem őt egy betegségben.

Én a lábaimat vesztettem el, de a kerekesszék segítségével tudok járni. Krisztián viszont sosem fog már tudni bálba menni az édesanyjával, erre pedig nincs olyan technológiai innováció, ami segíteni tudna. Ahogy ebbe belegondoltam ismeretlenül is megsajnáltam és ráeszméltem, hogy egy pár órás szociális elfoglaltság nem is akkor probléma, mint ahogy azt először elképzeltem.
Beszéltünk még pár sort Krisztiánnal, aztán elköszönt, én pedig gondolataimba meredve ültem az íróasztalomnál. Nekem édesanyám nem csak anyuka, hanem a legjobb barátnőm, a legnagyobb bizalmasom. Nélküle nem tudtam volna elfogadni azt, aki vagyok és túltenni magam azon, hogy sosem leszek olyan normális kamasz, mint a többiek. Apró könnycseppek gördültek végig az arcomon, majd a pólómra hullva sötét foltokat hagytak azon. Ekkor halk kopogást hallottam, majd anya nyitott be a szobámba.
- Ne haragudj Drágám, tudom, hogy nem szereted a közösségi programokat, nem kellett volna erőltet... Te sírsz? - figyelt fel a halk szipogásomra és a könnyborította arcomra.
- Nagyon szeretnék veled bálba menni, Anya - néztem rá és enyhe mosolyt erőltettem a könnyes arcomra - szükséged van rám, én pedig ott leszek. Hiszen te is egész életemben itt voltál, amikor szükségem volt rád - mondtam halkan, majd átöleltem.
- Köszönöm - súgta elérzékenyülten és éreztem rajta, hogy tényleg jól esett neki, hogy vele tartok.
- Szeretlek! - fúrtam az arcom a pulcsijába, majd 5 perc szótlan ölelés után sem engedtük el egymást.