Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

Z E H N.

2018. szeptember 21.
Péntek

A Queen örökbecsű dallamaira kocogtam végig a nyüzsgő reggeli úton, magam mellett Leoval, majd betértünk a parkba is, keresztülfutottunk rajta, megkerültük a nagy tavat, amely a felkelő őszi nap csodás fényében ringatózott, partján vadkacsák pihegtek, a tóban pedig egy pár hattyú úszkált. A fák levelei már sárgulni kezdtek, némelyik már el is hagyta a biztonságot nyújtó lombkoronát, s bohókásan szálltak előttünk. Leot most nem érdekelték a vadkacsák vagy a biciklisek, sokkal inkább én és az, hogy mozoghatunk.
Imád reggelenként futni velem, amit az ember ki sem nézne a nagy, mackós alakjából. Remek levezetésnek érzem ezt az egészet, igaz, hogy még fel sem keltem, de egy hülye álom után legszívesebben az ember csak kifutna a világból.
Légvételem ritmusa megegyezett a futásoméval és ahogyan befordultunk az utcánkba éreztem, hogy az eddigi frusztrációim feloldódnak izmaim fáradtságában.
A negyed, ahol lakunk, nagy és csendes, igazi kis kertváros, hatalmas antik házakkal és csendes kiskertekkel. A legtöbb lakó már idős vagy mint mi, örökölte a házat és ideköltözött. Az egyik sarkon egy nagyon jó kis vegyesbolt foglalt helyet, mellette nem sokkal egy pékség is. Innen szoktam reggelente venni a napi adagomat, ha lusta vagy éppen fáradt vagyok magamnak készíteni valamit. A bolt tulaja, Emma néni mosolyogva átfordította a bejárat üvegén a kis lapot "Nyitva" feliratra, s amikor észrevett engem és a mellettem sétáló Leopoldot, mosolyogva integetni kezdett. Visszaintegettem, s továbbálltunk. A következő sarkon a pékség foglalt helyet, aminek egy nagyon öreg bácsi volt a tulaja. Az egész utcában csak Herr Meyernek hívjuk, nem is tudom őszintén megvallva, hogy mi a keresztneve. Herr Meyer már erősen a hetven határát súrolja, de a kora nem látszik meg rajta. Amióta az eszemet tudom egy kedves, fitt és fess úriember, aki minden hétköznap pontban hétkor, hétvégén pedig pontban kilenckor nyitja ki a kis pékségének az ajtaját. Minden reggel az újságával áll a boltja előtt, szájában pipa, a fehér köténye alatt elegánsan vasalt fehér vagy égszín ing egy hozzá illő szövetnadrággal és az elengedhetetlen péksapkája, ami szinte már a jelképévé vált az öregúrnak.
Most is, mint minden hétköznap, Herr Meyer kinn állt a verandáján, szájában a füstölgő pipa, s bőszen az újságba bújva olvasta a sorokat. – Jó reggelt, Herr Meyer! – integettem az öregúrnak, mire az már mosolyogva pillantott fel a papírkötegből, s ez a mosolya még nagyobbra szaladt.
– Fraulein! – intett nekem – Hogyan tetszik lenni kedveském?
– Jól, köszönöm – biccentettem.
– Magácskának nincsen ma tanítás? – bökött felém ősz fejével, égkék szemei pedig mosolyogva figyeltek engem.
– De van – bólogattam nevetve – csak kilencre kell mennem!
– Tegyek el magának abból a szilvás-fahéjas párnácskából?
Mosolyogva bólintottam. – Még meleg, most sül!
– Igazán megköszönném, Herr Meyer!
Az idős úr intett egyet nekem. – Na fusson tovább édeském, még elkésik!
Bólintottam ismét. – További szép napot, Herr Meyer! – Szóltam a verandán szimatoló Leonak, majd mindketten továbbkocogtunk.
A következő megálló már a házunk volt. A járdától a gangig már gyalog jutottam el, de az első dolog, ami feltűnt, az a hídon parkoló Aston Martin volt. Anya még itthon van?
– Szia! – előbb Leo, majd én léptem be a nagy nappaliba.
– Szia! Itt vagyok a konyhában! – Anya felvillanyozottan szólt ki a konyhából. – Csináltam ebédet neked!
– Hogyhogy itthon vagy? – A pultnak támaszkodtam, s onnan figyeltem a pakolászó édesanyámat. Most nem kiskosztüm volt rajta, hanem egy egyszerű jóganadrág és egy trikó. Haja összecsapott kontyba kötve feje tetején, arca smink nélkül, ami csak még szebbé varázsolta.
Elkaptam egy almát a gyümölcskosárból, s beleharaptam. Az íze elsőre savanykás volt, de később édes, héja vastag és roppant a húsa.
Felvillant előttem Herr Müller arca és selymes, mély hangja. – Hahó! – Anya hangja áthasított a felvillanó gondolataimon.
Riadtan rá kaptam a tekintetemet, s folytattam az alma elfogyasztását. – Mondom, szabin vagyok a hét hátralévő részében.
– Ez így megy? – motyogtam teli szájjal, miközben a kijáratnak vettem az irányt.
– Anne! – szólt utánam anya, mire én felé fordultam a konyhaajtóból – Minden oké? Olyan furán bambultál az előbb.
Egy pillanatra ismét gondolataimba estem, s visszaemlékeztem arra a csütörtökre és Herr Müller érintésére a combomon.
Ismét végigfutott gerincemen a hideg. Mi történik? – Persze. Csak nem aludtam sokat és kicsit fáradt vagyok.
– Valami fiú van a dologban? – sandított rám anya.
Hitetlenül ingattam fejemet. – Úgy ismersz te engem?
Anya elmosolyodott. – Sosem tudhatja az ember, hogy kibe akadsz bele az új iskoládban! Lehet, hogy most találsz rá a nagy Ő-re.
Arcom fintorba torzult. – Tudod, hogy nem foglalkozom az ilyenekkel, akkor meg?
– Komolyan, mi a baj?
Mit mondjak? Nem mondhatom azt, hogy hé, a tanárommal álmodtam és rémes volt. Hülyének nézne. – Anya, te hogyan döntenél egy közösséget befolyásoló kérdésben?
Anya egy kis ideig gondolkodott. – Demokratikus módon.
– Tehát?
– Miért kérdezed? – kérdezett vissza.
– Semmi, csak Chantal felhozott egy egész évfolyamot érintő kérdést és nekem kell elintéznem, de nem akarok önjelölt diktátort játszani.
– Milyen kérdést?
– Az mindegy – nem akartam neki elárulni, legyen meglepetés számára. – Te hogyan oldanád meg?
Vállat vont, s kitette a kis dohányzóasztalra az ételhordómat. – Írj ki rá szavazást, aztán majd a közösség eldönti, hogy szüksége van-e a javaslatra vagy sem.
– Egy angyal vagy! – Egy puszit nyomtam az arcára, s felsiettem a szobámba öltözni.