Avengers- Lost Universe

1. fejezet: Amikor Katica meghalt

Egy sötét erdőben sétáltam, egyedül, eltévedve. Bár nem volt túlságosan bizalomgerjesztő az erdő, de mivel már legalább hatezerszer jártam itt az elmúlt években, így kezdtem már hozzászokni az érzéshez. Egy visszatérő rémálom már nem igazán adhat újat az embernek... Újat nem, de fájdalmat igen.

Várom, hogy valaki ismételten megszólaljon a távolból.

- Kár, hogy nem a fejemet vágtam le.

Utána a fájdalommal teli kiabálás, és a vakító fény. Ezekhez nehezen, de hozzászokhat az ember... de az utána következő eseményhez nem.

- Macska...

Megfordultam újból, és ismételten szembenézek Katicán, aki az egyik fának támaszkodik. Külső sérülést nem igazán látok rajta... Sőt semmit, ami okot adhat annak, hogy alig áll a lábán, és segélykérően néz rám. Odarohantam, hogy segítsek neki, pedig már tudtam, hogy mi lesz a vége.

Katica még azelőtt a földre zuhan, mielőtt még odaérnék hozzá, így a földre térdelek, és megpróbálom magamhoz szorítani.

- Katica...

- Macska... nem akarok meghalni – szólalt meg Katica alig érthetően. Fogalmam se volt, mi történt vele. Többek közt nem láttam rajta külső sérüléseket, de ennek ellenére félt valamitől. Haláltól? De miért? Miről maradtam le?

Mielőtt még megszólalhattam volna, hallottam, ahogy csipogott kettőt a fülbevalója, majd rögtön utána a gyűrűm is, és ezzel vége lett az álcánknak...

Dermedt arcomról Katica... vagyis Marinette leolvashatta, hogy mennyire meglepett, hogy őt látom ismételten, de azt soha nem fogom elfelejteni, hogyan nézett rám. Meglepődött, de egy pillanat után a fájdalom eluralkodott rajta.

- Szeret...

Mielőtt még végigmondhatta volna a mondatot, a teste apró szemcsékké alakult, és megszűnt örökre létezni. Kiabálásom elterjedt az erdőbe, ami eléggé erős volt ahhoz, hogy újból fölébredjek.

Zihálva ébredtem fel újból a rémálomból. Patakokban folyt rólam a víz, és az egész testem remegett. Mind hiába, soha nem tudtam megszokni az egészet, és gyenge pillanataimba, mint most is, elsírtam magam.

- Adrienn! –repült hozzám Plagg, és ült le a vállamra. – Megint?

Remegő vállam, és könnyező szemem elég bizonyíték volt arra, hogy ez egy cseszett rémálom volt megint. Bár az erdőben csak az álmaimba jártam, Katica így is halott volt.... Marinettel együtt... aki Katica volt. Csessze meg, aki megölték őt!

- Rájöttél, hogy melyik erdő?

Letörölve a könnyeimet, megpróbáltam összeszedni magamat. Hát igen, az erdő. Plagg ötlete volt, hogy próbáljunk rájönni, hogy milyen erdőről álmodok folyamatosan, és ki kiabálja el magát azzal a szöveggel „Kár, hogy nem a fejemet találtad el.". Ha igaza volt a társamnak, akkor ezzel rájönnék pontosan mi is történt abban a cseszett erdőben, és megtalálnánk a gyilkost. Ebben persze csak egy bibi volt... Öt év és egy dimenzióváltás történt közte... Dimenzióváltás volt előbb, rögtön Katica halála után.

Persze elég hihetetlennek hangzik, és amíg Plagg nem vetette fel ennek a lehetőségét azt hittem, hogy meggágyultam, de rájöttem, hogy arra a szintre még nem sikerült eljutnom. Bár azt, hogy ez hogyan történt meg nem tudom. Amikor elájultam, nem sokkal Katica halála után Párizs utcáin a föld felé zuhanva, New Yorkba tértem magamhoz... egyedül...