Sárga csillag (PUF)

Sárga Csillag

Geréb nem emlékszik, hogy kinek a kabátjára került előbb a sárga csillag, az övére, vagy a Pásztor fiúéra - akkor már csak egy Pásztor fiú volt, mert a kisebbiket agyonverték a csendőrök, amikor éjszaka jött haza a téglagyárból.
Nem emlékszik.
De nem számított egyáltalán.
Geréb Dezső némán tűri a sorsát, és talán ez a titka annak, hogy nem sodródik bele a végső kétségbeesésbe, hogy nem figyel arra, mi történik körülötte, nem érdekli egyáltalán. Már tizenhat éves, szeme szomorú, a szája sarkában mély ránc, a lelkében pedig életre szóló bűntudat a kis Nemecsek miatt.
- Ne búsulj, Dezső - suttogott be a rácson keresztül Boka vigasztalón. Boka valahogy mindig eljött, hogy valami kis ennivalót csempésszen be a gettó bejáratánál, volt olyan csendőr, aki hajlandó volt félrenézni ilyenkor. Átnyúlt a kerítésen, és megszorította Geréb hideg kezét. - Nemecsek miatt meg főként ne. Örülj neki, hogy ezt az őrült, magából kivetkezett világot már nem érte meg.
Boka mosolygott, ha drága kis kapitányát emlegette.
De Boka nem volt zsidó.
A zsidóknak nem volt joguk mostanában mosolyogni, meg mondjuk okuk sem volt rá sok. Geréb anyja meghalt, az apját pedig puskatussal ütötték, hogy mondja meg, hogy rejtegeti a család aranyát, aztán egy éjjel elvitték, és többet nem került elő. Geréb így keveredett valahogy a Pásztorral egy lépcsőházba, lényeg, hogy a gettóban találkoztak újra, valamelyik csillagos ház folyosóján.
A Pásztor szörnyen lefogyott, arcán borosta serkent, és nagyon keservesen mosolygott, folyton mosolygott, és folyton a semmibe, aztán Gerébre is mosolygott már, és ez megmelengette a fiú szívét.
Valaki még mosolyog rá is.
Valami karcsú, kopott fúvós hangszert szorongatott a kezében folyton - régen a zeneiskolába járt- és néha szomorú dallamokat csalt elő belőle, és akkor mélázó csönd lett az egész házban, és Dezső érezte, hogy a Pásztor siratót játszik, sirat valamit, aminek ő már látja a végét, de senki másnak nem volt hajlandó elmondani.
- Az embereket meg kell hagyni bizakodásukban. - mondta kurtán, és játszik tovább, és Gerébnek fáj, úgy fáj a szíve tőle.
- Néha jobban segít, ha hagyjuk, hogy vége legyen. - motyogja maga elé Dezső, és megosztja a másik fiúval a kenyeret, amit Bokától kapott. A Pásztor épp, hogy beleeszik, nincs étvágya, szabadkozik, de Geréb erősködésére mégis zsebre rakja a kenyércsücsköt.
Nagyokat hallgatnak egymás mellett, néha egymáséhoz ér a kezük, és akkor megremegnek belé.
A Pásztor megmutatja Dezsőnek, hogy kell hangot kicsikarni a furcsa eszközből, és Geréb csodálkozik, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy megszólaltassa.
A ház gyerekei folyton sírnak.
Nagyon éhesek.

- Nagyon szomorú vagy - mondja a Pásztor egy másik napon, és akkor már nagyon beteg. Sápadt arcán bíborvörös lázrózsák nyílnak, két hatalmas szeme mély, száraz tűzzel ég a sűrű szempillái árnyékában. Ajka száraz, és cserepes, és kireped, ahogy beszél. - Nem szabad szomorúnak lenned. Te élni fogsz, Dezső, és egy napon bosszút fogsz állni mindenkiért, aki nem.
Geréb lágyan, a csuklójával ér a Pásztor homlokához. Tűzforró, és bár az agya tudja jól, hogy itt már nincs segítség, a szíve képtelen elfogadni. Amikor el akarja venni a kezét, a beteg utána kap, és visszahúzza a homlokára.
- Olyan jó hűvös kezed van. - mormolja, és Geréb szótlanul nézi, ahogy kapkodva szedi a levegőt.
- Nézd - mondja csendesen - Nem kéne annyira ragaszkodnod hozzám. Nem olyan vagyok, akit az ember szívesen lát a betegágya mellett. - lassan simogat az ujja, a beteg légszomja enyhül.
A szomszéd Schultz néni levest hoz át, lerakja a fiú matraca mellé, mosolyog, de úgy, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Csak téged látnálak szívesen a betegágyam mellett. - mondja határozottan a Pásztor, a hangja még mindig lehetetlenül nyugodt.
- Áruló vagyok - mondja Geréb, és lehorgasztja a fejét.
- Gyerekek voltunk. - feleli a Pásztor. Felköhög, és vér pöttyözi az inge ujját, ahogy a szája elé emeli a kezét.
Geréb nem szól. Csak simogat.
- A barátotoknak nem volt helye ebben a világban. - a Pásztor hangja nagyon rekedt. - Az Isten visszahívta magához. Mert ő nem volt bűnös. És most a büntetés következik.
- Annyi ártatlan ember szenved most - vitatkozik Geréb - Miért?
A beteg Geréb szemébe néz, de Dezső nem biztos benne, hogy látja is.
- Az Úr népe vagyunk. Büntetni csak azt szoktuk, akit szeretünk. Ő is szeret minket.
Geréb hallgat. Már ő is sejtette, mi következik, a gettóban rengeteg volt a pletyka, a rémült szóbeszéd, és nem értett egyet a másik fiúval.
Senki nem érdemli meg, ami ezután következik.
- Edd meg a levest - mondja végül. - Schultz néni főzte. Biztosan nagyon finom.
- Fázom. - mondja a Pásztor. Az arca szinte süt, olyan forró. Geréb leveszi kopott csillagos kabátját, és a szedett-vedett takaró fölé teríti a fiúra.
- Csak ennyim van. - feleli - És ne merd visszautasítani. - amit produkál, az majdnem egy mosoly.
Kanalanként diktálja a betegbe a levest. A nagy és erős Pásztorba, aki már arra is gyenge, hogy önmagától egyen.
- Egyél - unszolja türelmesen - Enned kell, hogy meggyógyulj. Aztán kitalálunk valamit, jó, megígérem. És újra játszanod kell, a...
- Klarinét. - segít a Pásztor, és köhög - Már nehezen tudom fújni. Próbáltam.
A leves fele megmarad, Geréb félrerakja, jó lesz az még későbbre is, minden falat étel nagy kincs itt.
- Aludj egy kicsit. - fel akar állni a matrac mellől, de Pásztor erőtlen ujjai elkapják foszladozó inge ujját.
- Maradj itt, ameddig elalszom. - kéri, nedves haja a homlokába tapad, és az ujjai remegnek Dezső karján. Ő nem szól semmit, csak visszaül, és a kezében tartja a beteg kezét. - Annyira nagyon fázom.
Dezső lefekszik, és a karjába húzza a másik fiút, más már nincsen, amit odaadhatna, csak a testének melege maradt. Minden porcikájában érzi a Pásztor lázát, a tüdő erőlködő lélegzetvételét, és hogy remeg. A teste nagyon forró.
- Nem hittem, hogy ilyen beteg vagyok. - suttogja a Pásztor.
- Meg fogsz gyógyulni. - feleli Geréb szent meggyőződéssel. - Minden rendben lesz. - nem akarja meghallani, ahogy a Pásztor erőlködve köhög, de a karjában érzi, ahogy összerándul a teste, és érzi a vér melegét is, ami a kezére fröccsen. - Próbálj meg aludni.
- Nem akarok. Olyan sok mindent akartam mondani Neked. De már nem fogom tudni.
- Nem kell elmondanod. - így Geréb - Azt hiszem, tudom magamtól is.
- Akkor... idehajolnál? - Dezső a gyér fényben is látja a Pásztor szomorkás kis mosolyát.
Ráhajol, és megcsókolja vértelen ajkát.
Reggelre a Pásztor halott.
Dezső tudja, tudja, hogy halott, az arca olyan kisimult, és nyugodt, a szája sarkában vér, de az agya nem képes felfogni, sírni akar, de nem tud, úgy érzi, mintha kitépték volna a szívét a melléből.
A halott kezében még mindig ott a klarinét.
Dezső alig bír lábra állni, úgy érzi, mihamarabb ki kell jutnia ebből a szobából, és attól, aki még utoljára szerette, aki az utolsó lélegzetvételével is szerette, az ajtóig bír eltámolyogni, és amikor kinyitja, odakint az őskáosz fogadja, fejvesztve menekülő emberek a lépcsőházban, sírás, és jajveszékelés.
- Meneküljetek, kisfiam - kiált vissza Schultz néni a lépcső aljáról - Jönnek a nyilasok, akik itt találnak, mindenkit megölnek. Siessetek, Dezsőke! - aztán elsodorja a tömeg.
Geréb fejében mintha lehúztak volna egy redőnyt.
Visszalép a lakásba, és becsukja az ajtót. A fiúra néz a matracon, a Pásztort már nem bánthatja senki, utána már senki nem ér el, olyan messze van.
Lassan visszaül mellé, egy darabig nézi a halottat, markáns, férfias vonásait, aztán lágyan kiveszi a kezéből a klarinétját.
Nagy levegőt vesz, megemelkedik a válla, aztán fújni kezdi, minden dallamot, amit a Pásztor valaha is megtanított neki itt a gettóban, altatót fúj, búcsút, és, hogy ne hallhassa, ahogy a nyilasok odalent a földszinten betörnek a házba, a bakancsok dobogását, és, hogy berúgnak minden ajtót, és akit bent találnak gúnyos röhögés mellett lelövik, már ő se hallja, csak a dallamot hallja, becsukja a szemét, és fújja, fújja, ne félj, nem hagylak itt, veled maradok, többé nem futok el semmi elől, akkor gyerekek voltunk, de már felnőttünk, és azt mondtad, én nem vagyok áruló.
Mosolyog a gondolatra, lehunyt szemhéja alól patakzanak a könnyei.
Akkor is fújja, mikor mögötte rúgják be az ajtót, hárman vannak, és nem látja a döbbenetet az arcukon, nem értik, a fiú, aki háttal ül nekik, egy alvó másik mellett, a földön, a zsidó, miért nem rémül meg, miért nem menekül fejvesztve, csak játszik, mintha meg sem hallotta volna őket, és hiába kiabálnak rá, meg sem rezzen.
Megcélozzák, aztán lőnek, a fiú tarkóját éri a találat, előrebukik, és a hangszer koppanva esik ki a kezéből.
Aztán ott hagyják a halottra borulva.
Geréb szeme tágra nyílva mered a semmibe, halántéka véres, a golyóütötte seb a homlokán lőporfüstös.
De még így is mosolyog.

"Ha a vonatok indulnak,
Ha a jó napok elmúlnak,
Rideg helyeken száguldnak ájultan.
Akárhogyan is: lesz új nap!
A gonosz oda már nem nyúlhat
A szíved gyertya, mit elfújnak,

de meggyullad."