Menedékjog (puf)

Menedékjog

- Dezső?
A név annyi: halk sóhaj az éjszakában.
A név: panaszos segélykiáltás a messzeségben.
Geréb meghallja. Geréb folyton ott hordja ezt a hangot a fülében, a fejében, a szívében hordja éjeken át.
Kinyitja az ajtót, lopva, nem nyikordul, nem árulja el a hívatlan - de nem váratlan - vendéget.
Áts Ferencet folyton várja.
A férfi szeme alatt sötét folt, ajkán alvadt-fekete seb, karjára szorított ujjai alatt buzogva patakzik a vére.
Nem kérdezi: bejöhet -e, csak megtorpan az ajtóban, és tétován néz, Gerében fehér köpeny, karján vöröskeresztes szalag. Feri vállán lőtt a seb, mélyen szaggatott bele a húsba és izmokba, két hete szökésben van a börtönből.
Áts Ferenc veszélyes. A képe az újságokban van, és bemondták a rádióban: aki látja, értesítse azonnal a hatóságokat. Áts Ferencet börtönbe zárták zavaros politikai nézetek hangoztatásáért.
Áts Ferencet sosem lehetett bezárni.
Áts Ferencnek fegyvere van.
- Nem maradok sokáig. - a hangja rozsdállik - Nem akarlak bajba keverni. - sebesült karja bénultan lóg mellette. Geréb nem szól, Geréb sosem beszél feleslegesen. Maga előtt vezeti Ferit végig a félig lebombázott iskolaépületen, ami szükségből kórháznak lett berendezve, és kulcsra zárja az ajtót maga mögött, ami valamikor szertár lehetett.
Feri arca borostás és elgyötört, a szeme vörös, és remeg a keze, amikor Dezső megérinti.
- Mikor aludtál utoljára? - kérdezi gyengéden, aztán mosni kezdi a sebet, mély, és csúnya, de szerencsére nem olyan veszélyes. Túléli.
Feri túléli, és ez minden, ami számít.
- Nem tudom.
- Aludnod kellene.
- Nem lehet. Nem bízhatok senkiben.
Ferire azt mondják: bűnös.
Ő azt mondja: az embereknek meg kell ismernie az igazságot.
Geréb semmit nem mond. Geréb orvos. Végzi a munkáját.
Geréb nem politizál. Élete végéig vezekel.
Nem bízhatok senkiben, mondja Feri, és hozzáteszi: Boka már a nyomomban van, és az egész osztaga.
- Mi a terved? - kérdezi Geréb, mossa, mossa a vért a sebről, Feri szép rajzolatú izmai táncolnak az ujjai alatt. Fázik.
Feri ránéz, és a szemében ott a világégés.
- Terrorista vagyok. Azt mondják. Én tudom, hogy nem vagyok az, de így nem mondhatom el. Nem tudhatsz róla. Nem akarom, hogy belekeveredj. - felszisszen. Dezső fertőtleníti a sebet, és elkezdi bekötözni. - Csak pár órát adj. Bokáék itt szaglásznak a környéken. Aztán lelépek.
Szaggatva veszi a levegőt, a nyelve folyton megbotlik. Nagyon fáradt.
- Neked aludnod kell. - mondja halkan Geréb - Nem engedhetlek így tovább.
Valaha szerelmesek voltak, igen, ez a jó szó. Szeretők. Geréb nézi Ferit, mert valamikor még az övé volt teljesen, az összes ránc a szeme sarkában, ahogy nevet, és a mosolyának szép görbülete, a válla hajlása, a nyaka íve, de már nem az övé, mert Feri egy nagyobb ügyet választott őhelyette. Az embereknek meg kell ismernie az igazságot, igen, így mondja.
Geréb nem szól, mert sírás fojtogatja a torkát, és csak azt tudja: nem engedheti el így, kába fejjel, az alváshiánytól elborulva.
- Nem akarlak belekeverni - ismétli makacsul Feri, de úgy mondja a szavakat, mintha már nem ismerné az értelmüket, csak szolgai módon fűzné egymás után a hangokat. Dezső keze Feri térdén. Közelebb hajol.
- Én nem azért vagyok, hogy ítéljek fölötted. Szerettelek, Feri. Annyira nagyon szerettelek. Kérlek. Bíznod kell bennem. Ez az utolsó lehetőséged.
Geréb úgy érzi, nincs joga ilyet kérni, senki nem tenné le a bizalmát az ő kezébe, Feri mégis bólint, és behunyja a szemét.
- Csak egy keveset. - leheli maga elé. Szemhéja alatt nyugtalanság vibrál.
Geréb a tornazsámolyokból rögtönöz fekhelyet, odakint villámlik, a fényében Feri arca halottsápadt. Sima, és szomorú.
Ahol Geréb van, Áts Ferencnek az templom, és a templomban minden bűnös menedékre talál.
Csend, csend, a vihar veri az ablakot.
Odakint egy bűnözőt keresnek, de Geréb mellett csak egy nagyon fáradt férfi alszik.
Geréb egy darabig figyeli az álmát. Nyugtalan, felszínes, mint az űzött vadé.
Dezső leoltja a világítást, hogy ne keresse itt senki, és virraszt.
Féltőn.
Emlékezik.
Régen az éjszakák nem ilyenek voltak, fiatalok voltak, és habzsolták egymást, Geréb ajka nyomán lilásvörös foltok maradtak Feri bőrén, az ő liláskék ujjnyomai pedig meglátszottak Dezső karján, nyakán, a csípőjén.
Most ott van Feri karján a lőtt seb, amit Geréb kötözött be.
Akkor sebet csinált, most sebet gyógyít.
Feri ahogy alszik, a hold fénye megcsillan őszülő haján. Még csak harmincöt múlt. Mégis dér nyílik a halántékán.
Dezső egyenként veszi számba a derengő fényben a férfi ősz hajszálait. Már nem akarja birtokolni olyan keservesen. Megkönnyebbül, a férfi egyenletes lélegzetvételét hallgatva.
Engedi elmenni.
Engedi majd, ha felébred.
Addig még az övé újra.
Ujjai tétován a férfi sűrű hajába szántanak, morzsolgatja az erős szálakat. Feri álmában belesimul a tenyerébe. Odakint most keresik. Tudják, hogy erre jött, és a kórházudvarnál valószínűleg a nyomát vesztették.
Áts Ferenc. Önérzetes, lobogó, elvakult fanatikus Áts Ferenc. Csak egy férfi a múltból. Egy véget ért szerelem, egy név, egy emlék az agyban, a szívben, az összes érzékében. Hagyni megpihenni, mielőtt újra belevész a végtelenbe, talán ez a legkevesebb, amit az ember megtehet.
Nem szabad kérdezni.
Mellé fészkelődik, hallgatja a lélegzetvételét. Érzi a szívverését. Számolja. Nem számokkal számol, hanem pillanatokkal, érzésre. Szakmai ártalom. Vagy nem is. Ez már nem az.
A férfi álmában ösztönösen hozzá húzódik, Dezső az ölelésében érzi az elvesztegetett éveket.
Jó lenne, ha elveszhetne benne újra.

Hajnalban ébred fel. A hevenyészett fekhely üres mellette, Áts Feri eltűnt.
Az ablak nyitva van.
Ez a világ a halálán van, de én meg fogom menteni nektek. - Feri macskakaparása feketén süt rá egy elrontott zárójelentés fehér hátoldalán.
Dezső nagyon fáradtnak érzi magát, ahogy csoszogva felkel, nyúzott és kedvtelen, a rádiót benyomja, és a kora reggeli hírekben bemondják, hogy Áts Ferencet még mindig keresik.
Elmosolyodik.
Nem lehet a halálán a világ, ha Áts Ferenc valahol benne van.