Elefántcsont || N.Flying

14 || tizenharmadik

chun
Szia.
látta: 19:08

- Miért küldesz üzenetet, amikor itt ülsz előttem? - kérdezi szemét forgatva a velem szemben helyet foglaló HweSeung. Ismét a kávézóban vagyunk. Ő tanul, én pedig csak vagyok és zavargatom, ahogyan ő mondaná.

- Unatkozok. - Vonok vállat sóhajtva és duzzogva lerakom a mobilomat magam elé az asztalra.

- Gondolom, belehalnál, hogyha életedben először megtanulnál valamit. - Ismét a szemét forgatja. Az utóbbi időkben ez szokásává vált, ahogy az egyre gyakoribb mosolygás is. Előbbinek nem igazán, viszont utóbbinak különösen örülök.

- Mindig ezzel jössz! - Húzom el számat és leveszek egy füzetet a hatalmas könyvkupac tetejéről. Irodalom. Azóta az eset óta hiába próbálom becserkészni azt a bizonyos füzetet, a srác tökéletesen elrejti minden alkalommal előlem, lehetetlenné teszi, hogy megtaláljam. - El kellene mennem hozzátok, Seung. - Jut eszembe, mire HweSeung szinte visszaköpi a pár másodpercell azelőtt kortyolt kávéját.

- M-mégis miért? - érdeklődik dadogva.

- Hogy bemutatkozhassak a szüleidnek, mint a pasid. - Vonok vállat, mire ez alkalommal valóban az asztalon végzi a korty kávé. Felnevetek rákvörös arca láttán és azon, ahogyan zavartan próbálja az asztallapra köpött italt eltakarítani. - Csak vicceltem. - Nyugtatom, bár kicsit sem használ. - Igazából csak azért kellene elmennem hozzátok, mert biztosan a szobádban van a füzeted a versekkel.

- Ennyire kíváncsi vagy? - kérdezi, miközben egy tollal a kezemben elkezdem átírni a betűit a füzetében. Az általános iskolai órák jutnak erről eszembe, amikor még minden normális volt. Ekkor még csak átírnunk kellett a betűket, így nem volt egyértelmű a betegségem. Aztán amikor elkezdtünk magunktól betűket írni, minden megváltozott. Ocsmány volt az írásképem, és maga a betűk papírra vetése is lassabban ment, mint a többieknek. Eleinte arra fogták a tanítók, hogy lusta vagyok. A társaim csúfoltak, a tanító veszekedett velem és otthon is szidások sorozata várt rám, amiért nem gyakorolok eleget, hiába bizonygattam, hogy igenis minden nap foglalkozok vele. Sokáig senki nem vette komolyan a dolgot egészen addig, amíg a szüleimnek feltűnt, hogy nincs semmi bajom a betűkkel, ugyanis folyékonyan olvasok. Ekkor vittek el először pszichológushoz, majd doktorok véget nem érő sorához, kik meggyógyítani természetesen nem tudtak, csak a magántanuló létet tudták ajánlani, hogy a magam tempójában tudjak haladni. - Cha Hoon! - Csettint HweSeung az arcom előtt, mire kissé összezavarodottan tértem ismét vissza a valóságba a nem túl boldog gyermekkorom emlékei közül.

- Bocs. Figyelek. - Tekintek rá, mire ő fejével az idő közben elém rakott lapra bök, melyen négy apró sor áll.

"Ha majd hajnal hasad,
fáradt énem elporlad.
Talán találok én is párra,
mint Hold fénye udvarára."
2018.12.12.

- Uhh - Nyögök fel végül hosszas hallgatás után, miközben egyre csak a fiú négy sorát olvastam.
- Szörnyű, sajnálom. Teljesen idióta vagyok, amiért megmutattam. Jézusom, sajnálom. - Kezd hadarni és elmarja előlem a lapot, melyen tökéletesen precíz kézírása díszelgett.

[Köszönet a versért Ugato_oCsirkeh!
Egyébként remélem, tetszik nektek.
Sajnos egy ideje nem vagyok túl aktív, ugyanis igen hektisch és anstrengend heteim vannak, de remélhetőleg egy hét múlva vége egy részének és akkor ismét itt leszek.]