Fame //BEFEJEZETT//

"Ha az ember egyszer rossz úton indult el, az a legbölcsebb, ha visszafordul"

Miközben nyitottam az ajtót, a kapu dörgését hallottam. Kulcs csörgés... Kinyílt a kapu, a bátyám feje jelent meg a kis tuja mögött. Aztán hirtelen eltűnt, a kapu becsapódott utána, majd egy nagyot dörrent. Velőig hatoló ordítás töltötte meg a környéket...

 Lerohantam a lépcsőn, majd kivágtam a kaput, az sem érdekelt, ha leszakad. Tudni akartam mi van a bátyámmal.

Amint megláttam, ahogy Iván a földön fekszik, a kapu tövében, majdnem elkapott a sírógörcs. Egyedül a méltóságom tartott vissza, hogy ne kezdjek el bőgni az utcán, mint egy csecsemő, amikor bárki megjelenhet, hiába nem volt abban percben senki sem a színen. 

Térdre rogytam (rohadtul fájt, ahogy a jeges betonon koppant a térdem, és ráadásul még hideg is volt, csak, hogy éppen ez érdekelt a legkevésbé abban a pillanatban).

  - Iván! Bátyuskám! - kezdtem rángatni a karját, fojtott hangon. Féltem, hogy tényleg elsírom magam, ott, helyben. - Kérlek! Kérlek, kelj fel! Mond azt, hogy ez valami rossz álom, valami félreértés! Hogy nem heversz itt előttem tiszta véresen! - fohászkodtam kétségbe esetten, suttogva.

Választ nem kaptam.

 Iván hóna alá benyúlva, megpróbáltam valahogy talpra állítani. Nagyon nehezen ment, mivel ezerszer visszacsúszott. - Mint szokás, pont ilyenkor nem jár senki az utcán, amikor el kélne a segítség! Mondjuk...ezúttal némileg szerencse is, így talán nem fog "annyi" pletyka keringeni.

A hátamon cipeltem be, a kapun belülre. (Mit ne mondjak, fogyhatna egy kicsit, ami azt illeti...)

 Örültem neki, hogy a lejárón sikerült zökkenő mentesen átjutni, úgy, hogy nem csúsztam el. Reméltem, hogy a járdán, és a lépcsőn sem fogom felnyalni a havas, jeges aszfaltot.

Épp, hogy ez megfogalmazódott bennem, elzakóztam a lépcső második fokán.

Bevertem az államat, éreztem, ahogy csörögnek a fogaim. Utána a bátyám súlyának, meg a jégnek hála, lecsúsztam a lépcső aljáig. Ezt a hadműveletet követően, egy rövidebb káromkodás áradat hagyta el a számat.

 Nagy nehezen lelöktem Ivánt magamról, aztán felnyomva magam, láttam, hogy a hó alattam egy kis foltban vörös. Mi a...?

A számhoz kaptam. Szépen felszakadt. Nagyszerű... - Említettem már, hogy utálom a hétfőket?

 Leguggoltam a bátyámhoz, majd finoman megpofozgattam, mert ezek után, ha jól meg is fázik, én fel nem cipelem, saját magam testi épségét is kockára téve ezzel. Na nem! Elég volt nekem ennyi bőven, köszönöm!

  - Ivánka! Iván! Ivi! Ván! Vám! Vámos Feri! Iván! Ivánka! - szólongattam, apró pofonok kíséretében azokon a neveken, amiket a legjobban utál. Ha ez nem jön be, akkor semmi. Vagyis...ha csak tetteti, meg játssza a hülyét, hogy aztán én halálra aggódjam magam, akkor jönne be ez a koncepció.

 Egy idő után beleuntam. Leültem ismét a lépcsőre. Unottan magam elé bámultam, agyaltam, mégis mit csináljak. Olyan kedvvel hajtottam végre az ötletemet, mintha a fogamat húznák. Nagy sóhaj kíséretében elővettem egy szál cigarettát, már megint. Meggyújtottam, majd egy slukk után, Iván orra alá tartottam. (Van egy alapszabályom, amit nem igen szoktam megszegni. Cigit és rágót nem osztogatunk. Vagy ez esetben nem pazaroljuk el hülyeségekre.)

Nem telt bele sok időbe, hogy szimatolni kezdjen. - Rosszallóan megráztam a fejem. Látszik a rokoni szál... Csak tudnám melyik együgyű, sznob ősünkre vagyunk ilyenek, mivel egyik se valami nagy dohányos... - Lassan, bágyadtan pislogott maga elé egy jó darabig, aztán rám emelte - kissé kótyagos - tekintetét, ami aztán szépen lassan elsötétedett, beborult, mint az égbolt. Gondolom, épp akkor térhetett vissza a valóságba.