Fame //BEFEJEZETT//

"Minden szenvedésünk meghozza a gyümölcsét." - Végtelen szerelem

Befejeztem a sulit. Pont a ballagásunkon voltunk, mindenkit láttam felnőttként. - Igen, ez picurit korai kilencedikesként, de az álmaimat (sajnos) nem én irányítom. - Nos. Énekeltük a Ballag már a vén diákot, meg a Gaudeamus igitur-t, meg mindenféle ilyen ballagási nótákat. Hirtelen, mint a filmekben, a banketthez ugrottunk. Az osztályfőnök mondott épp beszédet, ő volt sorban a harmadik, mivel mi C-sek vagyunk. Majd jött egy ilyen "nyissuk meg az estét, tánccal!" szerű valami, és épp egy lassú szám, az ízig vérig csöpögős Forever Young indult el. Hiába nyavalyogtunk, hogy éhesek vagyunk, a tanárok nem engedtek belőle. Ők beálltak párban néhány diákkal, akik hajlandóak voltak felkérni őket, mi pedig jó páran ott ültünk. Aztán történt, valami nagyon fura. Mivel sötét volt, nem igazán láttam, ki az, de valaki felkért táncolni. Tudom, hogy az álombeli énem mosolygott, boldog volt, és talán szerelmes(?). A tánctérre vezetett, majd a derekamat átkarolta, én pedig a nyakát. Valamit suttogott is, de nem emlékszem arra, hogy mit. Annyit tudok, hogy kuncogtam, és...tényleg. Baromi boldog voltam. Ahogy ránéztem Csengére, ő is a barátjával táncolt, és...ragyogott a csaj! Csillogott a szeme, és nagyon, nagyon boldog volt. Nem tudom, ki volt a partnere, de...imádni valóak voltak. A dal utolsó refrénjét hangosan kántálta az egész évfolyam, majd mi...egy csókkal zártunk. Majd hirtelen felkapcsolódtak a fények, és egyedül álltam a suli aulájában, kilencedikesként, a jelenlegi önmagamban. Körbesétáltam a nulladik szintet. Végig mentem a folyosón, amin németre szoktunk járni keddenként. Megfordulva lesétáltam a tornaterem felé. Végig simítottam a falakon, a radiátoron, és eszembe jutott, amint két tag ott áll. Lényegtelen, hogy kik. Vagyis...inkább jelentőséget nem akarok nekik tulajdonítani. A pingpongasztalon is végig húztam a kezem, majd besétáltam az öltözőbe. Megmostam a kezem, azzal a jó illatú szappannal, majd átsétáltam a tornateremben. Hirtelen sötét lett. Az udvar közepén találtam magam, immár azzal a gondolattal a fejemben, tizedikes vagyok. Egy sporttáska volt a kezembe, sütött a nap. Hunyorogva fordultam körbe. Ott állt az osztály, és a kísérő tanárok rimánkodtak, hogy hol van már a másik osztály. Ezek szerint, többen mentünk volna. Jött még egy filmszakadás. Tizenegyedik. Kint álltam a suli előtt srácokkal, lányokkal egyaránt. Ismerősek voltak, de...nem igazán hasonlítottak a jelenlegi önmagukra. Megváltoztak. Ahogy én is. Az egyik sráctól cigit kértem. Adott is, és, miután rágyújtottam, átkarolta a derekam, és úgy beszélgettünk tovább a többiekkel. És a buszmegállóban ért véget az álom. Mosolyogtam, boldogan, kellemes érzéssel a mellkasomban.

Felébredtem.

3 hónappal később...

 Februárt írunk. Hogy miért nem jegyeztem fel eddig a gondolataim? Egyszerűen teljes letargiában voltam.

A karácsonyt ismét a szüleink nélkül töltöttük, de ezúttal...Ivánt is kicsit bent fogták a hűvösre. Pont karácsony két napjára, és már Szenteste sem jött haza... Említettem már, hogy igen vallásos vagyok, meg minden ilyesmi, de, még, ha nem is lennék az, akkor is, szerintem az évnek ennek az ünnepére mindenki érzékeny. Ha nincs ott vele az egyik szerette, vagy elszakítják tőle őket...

Az egész ott kezdődött, hogy apámék leléptek a Bahamákra "telelni", aztán hiába szóltak nekik az őrsről, nem tudtak egy-két nap alatt hazajönni. Mire végre méltóztattak felhívni, hogy hol van a vésztartalékpénz, ami mindig Iván hülyeségeire megy el, addig én jó ízűen szét bőgtem a fejem karácsony alkalmából. Utána bementem 27-én a városba, és letettem a bírságot, miközben a rendőr pasas anyámékkal végig konzultálta az egészet. Mondanom sem kell, elég ramatyul néztem ki... Feldagadtak a szemeim a bőgéstől, karikák alatta az álmatlanságtól... Rohadtul paráztam ebben a, viszonylag, nagy házban...full egyedül. Szóval ja, ennyit a szeretet ünnepéről.