Húsz lépésre a szabadság

Első Fejezet

  -Készen állsz?
Apa a vállamra tette a kezét. Nyeltem egy nagyot. Ha ezt tíz perccel előbb kérdezi meg, amikor még izgatottan üldögéltem a kocsi hátsó ülésén és arra vártam, hogy megérkezzünk végre, egyből rávágtam volna egy határozott igent, de a kapu előtt állva annyira már nem voltam biztos a válaszomban. Néztem ahogy a diákok tömegesen vonulnak be. Néhányan zombiként ballagtak az iskola kapui felé lehajtott fejjel, hogy a kora tavaszi napfény ne érje az arcukat. Fáradtnak tűntek, és mintha egyáltalán nem lenne ínyükre a tavaszi szünet utáni első napon iskolába jönni. A boldogság apró jele mutatkozott meg a nyúzott arcokon. Ez a látvány kicsit elbizonytalanított abban az elhatározásomban, hogy én márpedig kilenc és fél magántanulóként töltött év után a gimnázium hátralevő részét normális diákként, az iskolában járom ki. Minden vágyam az volt, hogy olyan legyek mint a többi diák, akik minden reggel fölkapják a hátizsákjukat és útnak indulnak, akik minden nap a barátaik között lehetnek, rengeteg házit kapnak és meghívják őket hétvégi házibulikba. Bálkirályok és bálkirálynők lehetnek a sulis bálon, szóval minden klissés élményt át szerettem volna élni. Én mindezeket eddig csak filmekből láttam. Azt hiszem, most sok normális diák a fejét fogná értetlenül, hogy mégis ki lehet olyan elmeroggyant, hogy élete legnagyobb álma a heti ötnapos szívás az iskolában. Viszont nekem ez lenne maga a megváltás. A megváltás az szobám fogságából, ami az évek során a börtönömmé vált, és a szüleim a börtönőrök. Kedvesek, szeretnek, gondoskodóak, okosak, jófejek, de szigorúak, mindig figyelnek, nem hagyhatom el a látókörüket engedély nélkül és nem is nagyon léphetek kapcsolatba a külvilággal, szóval mégis csak börtönőrök.

  Heti kétszer léphettem ki a házból egyedül, felügyelet nélkül, másfélórára a könyvtárba, ami öt percnyi sétára van tőlünk. Máskor csak az ablakomon kereszül figyelhettem, mi is zajlik odakint.
Kis koromban mindig a bicikliző gyereket figyeltem, akik minden délután elgurultak az ablakom előtt. Arról álmodoztam, hogy én is ott tekerek köztük és együtt nevetek velük, ha valamelyikünk elesik, vagy valami vicceset csinál. Kamaszkorom elején a gördeszkás fiúk után vágyakoztam, és elképzeltem hogy én vagyok egyike azoknak a lányoknak akik folyton őket követik reggel iskolába menet. De soha nem lehettem ezek közül egyik sem. Úgy éltem eddigi életem, mint egy szobanövény, vagy egy kalitkába zárt madár. Mindkettőnek a szabadban lenne a helye, de mégis négy fal közé vannak zárva.

  Miért is lettem én hasonlatos egy virágcserépbe ültetett kis fikuszhoz? Természetesen nem ok nélkül történt mindez: volt egy bátyám, akit akkor veszítettünk el amikor még csak egy éves voltam. A nagyszüleim szerint egy nagyon okos, életvidám, aranyos és egy kissé túlságosan hiperaktív kisfiú volt. Elmondásuk szerint nagyon szeretett engem, és mindig mindenhol azzal dicsekedett, hogy milyen szép kis testvére van. Én sajnos nem emlékszem rá, így csak képek és róla szóló töténetek alapján ismehettem meg őt. Imádott a szabadban játszani, és már hét évesen remekül gördeszkázott. Minden délután egyedül jött haza a suliból, mert az csak két  utcányira volt a házunktól. Azon a májusi napon is így tett, amikor a tragédia történt . A másodikos bátyám a többi osztálytársával együtt hazafelé ballagott az utolsó órájuk után. A zsebében keresgélt valamit, ezért jócskán lemaradt a többiektől és már csak arra lett figyelmes, hogy a társai már az út másik oldalán vannak, ezért utánuk szaladt. Nem nézett szét mielőtt az átjáróra lépett volna, felé egy terepjáró vészesen közeledett. Elkerülhetetlen volt a gázolás, és az alig nyolc éves bátyám másodpercekkel később már holtan feküdt az úttesten.

  A szüleimet természetesen nagyon megrázta a gyerekük elvesztése és egyáltalán nem tudták feldolgozni ezt a tragédiát, ami érthető. Magukat hibáztatták  a történtek miatt. Szerintük ha utána mentek volna a suli elkerülhető lett volna. Úgy gondolják nem kellett volna egyedül hagyniuk őt. Ezt vetítik ki rám is eléggé hard-core verzióban.

  Valamikor 14 éves korom táján kezdtem beletörődni a sorsomba. Elfogadtam azt a tényt hogy be vagyok zárva, azt hogy én soha nem biciglizhetek a többiekkel, soha nem kuncoghatok a bátaimmal a helyes gördeszkás fiúkról, vagy hogy soha nem mehetek el a bálba egy aranyos fiúval.

  Mostanában viszont újra elkezdett bennem motoszkálni a szabadság-vágy. Eldötöttem, hogy én is normális kamasz módjára szeretnék élni. Élni akarok. Ehhez viszont arra van szükségem, hogy anya ne akarjon többé bezárni. Kidolgoztam egy húsz pontból álló tervet a tökéletes elszakadáshoz, aminek a véghezvitele után végre olyan lehetek, mint bárki más. Egy élő ember, aki nem csak részleges vegetálással tölti a napjait.

  Az első lépés az volt, hogy meggyőzzem anyát az iskoláról. Ez két hónapomba telt. Először hallani sem akart a dologról, de bemutattam neki egy harminckét diából álló PowerPoint prezentációt, benne a lehető legmeggyőzőbb érvekkel, amiket csak össze tudtam szedni. Ehhez egy rokonom segítségét kértem, aki középiskolai tanár. Ennél a pontnál már kezdett meggyengülni anya szilaj álláspontja, ami edigg egy határozott "NEM" volt. Minden nap győzködtem, hogy mennyire jó hatással lehetne rám az iskolai élet. Végül azt az egyességet ajánlottam, hogy ha ő is össze tud gyűjteni harminckét iskola ellen szóló érvet, akkor az egyetemig nem beszélünk erről. Viszont volt egy kikötésem azzal kapcsolatban, hogy maximum tíz pontban lehet benne a közlelekedés és a higiénia hiányának, vagy akármilyen megbetegedésnek a fogalma, mivel tudtam hogy erre eléggé kényes. Így kicsit megnehezítettem a dolgát. Biztos voltam benne. Sikerült összegyűjtenie húsz okot, hogy miért is nem alkalmas számomra a közoktatási intézmények egyike sem. Ezek fele az iskolák tisztaságának hiányáról, különféle vírusokból és fertőzésekből, valamint közúti balesetek típusaiból állt, még az ebolát is megemlítette, amit nem igazán értettem, de mindegy. A többi tíz indok sem volt igazán helytálló, szinte mindegyiket egy rövidebb mondatban meg tudtam cáfolni. Például olyannokkal, hogy: "Az általam kiválaszott iskolának van a legjobb értékelése a városban. ", " Az elmúlt tizenöt év alapján a diákok 89 százaléka sikeresen érettségizett.", vagy "Szerintem egyetlen diák sem tetves. ". Anya feladta, én nyertem. Egy sóhajtás után rábólintott a beiratkozásomra.

- Ajánlom figyelmedbe a jövőben a jogi egyetemet- mondta, amikor összecsapta a kis noteszét, amibe az érveit sorakoztatta fel. Én még tetézten a dolgot és rávettem a szüleimet, hogy vigyenek el egy pszichológushoz, aki szintén mellém állt, a még az enyémeknél is nyomósabb érveivel.

   A teljes sikerem elkönyveléseként, most, egy hónappal a győzelmem után itt állok az új középiskolám kapuja alőtt, és nagyon izzad a tenyerem. Lassan csengetnek és én még csak unott és álmos diákokat láttam beszállingózni az iskola hatalmas épületébe. Nem igazán erre számítottam. Igazából nem is értem mit vártam. Hogy majd az a hollywoodi filmekből látott fiktív kép tárul elém? Ez egy kicsit eszomorított a komor valóság, amig eléggé éles kontrasztban áll az általam elképzetekkel. Viszont a végszóra felcsillant a remény csillaga. Egy újabb diákcsoport vonult be a kapun. Hangosan nevettek valamin és látszólag tele voltak élettel. Én is ilyen szeretnék lenni. Újra előbújt a mosolyom és apára néztem, aki még mindig a válaszora várt:
- Készen állok.

1. lépés: iskolába járni ✔️