缘分 - A relationship by destiny

Első

- Yimu, siess! Már elkezdődött! - ragadott meg izgatottan, csuklómnál fogva Shui, miközben megpróbált nekünk utat törni a nyüzsgő emberek között. A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. Legszívesebben otthon maradtam volna, hogy egy pohár forró csoki társaságában újra nézzem a kedvenc sorozatomat. De amint kicsöngettek spanyolról, Shui azonnal benyomott az autójába és itt kötöttünk ki. Tudni kell, hogy legjobb barátom hatalmas kosárlabda rajongó a balesete óta - előtte Ő maga is lent kergette a labdát a pályán, sok izzadt idiótával egyetemben. Azóta sír nekem, hogy menjek el vele megnézni élőben egy meccset - ugyan is amíg ő is szerves tagja volt a csapatnak, addig aktívan eljártam minden mérkőzésére. Ám az utolsó és végzetes meccse után a pálya közelébe se mertem menni, mert folyton átsuhant elmémen a fájdalommal telt arca... - de mindig visszautasítottam, mondván sem a kosárlabdát, sem a nagy tömeget nem szeretem. Most azonban a mi iskolánk játszott és Mr. Wang elengedett minket rajzról, igaz holnapra beadandót kell írnunk a meccsről, de még mindig jobb, mint a tanár urat hallgatni amint az ufók létezéséről mesél. Így hát beadtam a derekam.

- Üdvözlöm a kedves nézőket! Én Lin Chaoze vagyok és a következő izgalmas és idegtépő percekben én fogom maguknak közvetíteni az eseményeket. - szólalt meg a narrátor hangja a hangszórókból. - A két csapat már felsorakozott a pályán. Jobbra a Youth Nyelvészeti Gimnázium színeiben láthatják iskolánk csapatát, a Vörös Sárkányokat. A pálya másik felében a kékbe öltözött Azúr Tigrisek melegítenek éppen, városunk legeredményesebb sport gimnáziumának, a Xin Sport és Képzőművészeti Gimnázium legkiemelkedőbb hallgatóiból összeválogatott csapatukban. Már csak a Bíró úr jelzésére várunk, hogy elkezdődjön a véres küzdelem - reméljük kevés vérrel. A mai nap győztes csapata tovább jut a megyei mérkőzésre, ahonnan pedig a legjobb kettő indulhat az Országos Kínai Kosárlabda Bajnokságon. Ha versenyzőinknek szerencséjük van még a világhírű válogatott tagjaival is játszhatnak. Nos akkor hölgyeim és uraim, fiúk és lányok ezennel a mérkőzés kezdetét veszi.

Éles sípszó, ujjongás és kiabálás töltötte be a sportcsarnokot. A két csapatkapitány egymásnak esett a labda megszerzéséért, végül azonban a pirosak kaparintották meg. Shi Zhelen első kézből végig vezette a labdát a pályán, majd csont nélkül bedobta az ellenfél kosarába. Hatalmas hangzavar támadt, a lányok körülöttünk táblákat tartottak a magasba és Zhelen-nek kiabáltak. Én csak a szememet forgattam, nem tudtam megérteni, hogy lehetnek ilyen gyerekesek. Épp megosztottam volna gondolataimat Shui-el, de Ő hamarabb kezdett el áradozni a kapitányról.
- Micsoda zsákolás! - kiáltott fel és a kerekes székével meg is pördült örömében. - Láttad milyen egyszerűen vitte a labdát?! Valami csodálatos. Shi Zhelen egy elő legenda.
Majdnem kiesett a szemem mikor felfogtam mit mond. Sokkal jobb volt amíg ő a labdát kergette a szájjártatás helyett. - gondoltam magamban. A nézők 95%-a a suli legfelkapottabb sráca miatt van itt, aki a legtöbb lány számára a megtestesült álom pasi; magas, izmos, helyes, intelligens, osztály első, gazdag családból származik és híres. Kell ennél több? Az iskolám nagy része rávágná, hogy nem dehogy, előkapná a telefonját, aminek a hátterén ott virít maga Shi Zhelen és szerelmesen sóhajtozva tovább vonulna. Szánalmas. Nem mintha nem ismerném el, hogy Lenie testi adottságai eléggé jók, de ezek az emberek nem ismerik milyen a valódi Shi Zhelen. Az arrogáns, beképzelt, nárcisztikus és hisztis Shi Zhelen. Sajnos nekem már három éve van szerencsém, minden nap azt hallgatni, hogy Ő milyen tökéletes és csodálatos. És a korosztályom nagyja ezért van oda...

A mérkőzés félidőnél járt, mikor a Vörös Sárkányok szünetet kértek megbeszélésre. A Tigrisek 20 ponttal lehagyták őket, Mr. Zhu, a sulicsapat edzője pedig olyan ideges volt, hogy még az erek is kidagadtak a homlokán. Éppen azon elmélkedtem, hogy ha hazaérek és megírom a beadandót, hány részt tudok megnézni úgy, hogy aludjak is egy kicsit, mikor is valaki égető tekintetét éreztem magamon. Jobbra néztem, de Shui rám se figyelt, csak magában motyogott valamit arról, hogy ha Ő ott lenne simán ki tudna egyenlíteni. Körülöttem az őrült rajongók Zhelen nevét visítozva pattogtak és egyéb értelmetlen dolgot csináltak. Senkit sem érdekeltem, de mégis, az érzés nem hagyott nyugodni.
Aztán hirtelen megpillantottam egy srácot a Tigrisektől amint árgus szemekkel fürkészett. Kérdőn magamra mutattam, mire a különös srác csak féloldalas mosolyra húzta ajkait és halványan bólintott egyet. Hirtelen megszólalt a bíró sípja, megkezdvén a második félidőt. A srác felállt, majd ezüstös haját egy kék hajpánttal hátrafogva kecsesen besétált a pályára. A meze hátuljáról egy nyolcas számot és a Huang vezetéknevet tudtam leolvasni.
- Nagyon szépen játszanak a mieink. Rájuk fért ez a pihenő. - dőlt hátra székében összefont karokkal Shui. - Látod, hogy támadnak? Rendesen ötszögben, ezzel a lehető legjobban kijátsszák a kékeket. - mutogatott bőszen a pálya irányába, de én nem tudtam elszakítani a gondolataimat az idegentől. Biztos voltam benne, hogy még soha életemben nem láttam, akkor meg mire fel az előbbi jelenet? Ha így akar felszedni, hát nagyon nem jött be.
Legjobb barátom kiabálása rángatott vissza újra a valóságba.
- Ó, te szerencsétlen idióta, mit állsz ott, mint fasz a lakodalomban? Indulj már meg, hát így nem tudnak neked passzolni! Ekkora barmot. Nem hiszem el... - mérgelődött hangosan mire el kellet, hogy mosolyodjak. Olyan aranyos tud lenni mikor jelentéktelen dolgokon húzza fel magát.

A játék végül az Azúr Tigrisek győzelmével ért véget, akik elégedetten vigyorogva gratuláltak a Sárkányoknak. A nézők többsége háborgott, mondván a mieinknek kellett volna nyerni - Shui is egy volt közülük -, a másik része - azaz a lányok - pedig lerohantak, hogy gratuláljanak a csapatnak, na és persze, hogy illegethessék magukat Zhelen előtt. Beálltam Shui tolószéke mögé, hogy aztán a hömpölygő tömeggel lassan haladjunk kifelé. Míg a csapatok le nem mentek a pályáról, néha-néha hátra pillantottam hátha meglátom a különös idegent, ugyanis bármennyire próbáltam sehogy sem tudtam kiverni a fejemből.
Hirtelen hatalmas sikításra kaptam fel a fejem, majd nem is olyan sokkal később megpillantottam az okát is. Egyszerűen már elegem van ebből az emberből. Nem tudna csak felszívódni? A tömeg szétvált előtte ahogyan haladt az emberek között, mintha ő lenne maga a megváltó, néhányan felé nyújtottak dolgokat, amiket vagy aláírt, vagy elfogadott, mosolya pedig levakarhatatlan volt az arcáról.
- Yimu kedves! - üdvözölt, mintha csak barátok lennénk. Szerintem én vagyok az egyetlen élőlény a Földön, aki nem bírja elviselni, és ez valamiért izgatja ezért le se száll rólam.
- Shi Zhelen... - sziszegtem fogaim között. - Mi jót csinálsz most itt? Nem kellene a csapatoddal lenned?
- Gondoltam köszöntöm a rajongóimat. - felelte széttárva karjait, mire csak megforgattam szemeimet.
- Hát akkor mehetsz is, drága Lenie, mert mi nem igazán vagyunk a "rajongóid". - mondtam hűvösen, majd meg se várva a választ sietve kitoltam Shui-t a sportcsarnokból.

- Biztos ne vigyelek haza? - nézett ki Shui fekete autója ablakán.
- Rendben leszek. Mondtam, hogy még el kell intéznem ezt-azt.
- Akkor vigyázz magadra! Ne állj szóba idegenekkel és ha hazaértél azonnal hívj fel! - mondta el ugyan azt a monológját, amit minden egyes alkalommal elmond, ha nélküle megyek haza. Nevetve összekócoltam a haját, miután pedig egy cuppanós puszit nyomtam arcára elindultam a buszmegálló felé. Anyu megkért, hogy vásároljak be mielőtt hazamegyek, úgyhogy a buszra két tele tömött bevásárló táskával szálltam fel. A jármű zötykölődve haladt végig a kátyús úton. Ahogy egyre távolabb kerültünk a központtól, odakint a belváros felhőkarcolóit felváltották a kertvárosi negyed aranyos kis házai, keskeny utcái és dúsabb növényzete. Pár megállóval azután, hogy helyet foglaltam, egy srác huppant le az előttem lévő székre, maga mellé egy fekete-kék sporttáskát dobott. Addig nem szenteltem neki különösebb figyelmet, amíg le nem tolta fejéről a kapucnit, alóla pedig előbukkantak ezüstös fürtjei. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, ahogy néztem miként játszik tincsein a nap megannyi gyengéd sugara. Lehetetlen, gondoltam magamban. Egyébként sem értem miért izgatott fel ennyire a dolog. Mi van, ha Ő az? Semmi.
Lassan megérkeztünk az utcánkhoz legközelebbi megállóhoz. Innen is még egy jó 10 perc séta mire hazaérek, de jobb mintha a sulitól gyalogolnék. Abban a minutumban, hogy én elkezdtem felkészülni a leszállásra a srác is felállt és az ajtóhoz sétált. Így oldalról már egyből felismertem, Ő az! A busz fékezett, úgyhogy rögtön a srác után a lépcsőre léptem, de a lábam megcsúszott és elvesztettem az egyensúlyomat. A szatyrok kiestek a kezemből én pedig felkészültem, hogy nagyon csúnyán meg fogom ütni magam, ám ekkor két erős kéz ragadott meg és a beton helyett egy puha mellkasra érkeztem. Félve néztem fel rá, Ő pedig félre billentett fejjel, kíváncsi tekintettel méregetett.
- Helló újra! - húzta fel egyik szemöldökét és szélesen elmosolyodott.

Nem lehetek ennyire szerencsétlen...