缘分 - A relationship by destiny

Második

- Öhm... Helló. - zavartan hátrébb húzódtam tőle. A busz ajtaja bevágódott mögöttünk, majd miután kihajtott a megállóból lehajoltam, hogy összekapkodjam a szétszóródott dolgaimat. A srác csak állt előttem, én pedig azon tűnődtem mire vár, miért nem indul végre el. Így is elég kínosan éreztem már magam amiatt, hogy konkrétan ráestem, most meg még azt is végig nézi hogyan szerencsétlenkedem. Meglepetésemre aztán ahelyett, hogy eliszkolt volna lehajolt és segített a pakolásban. Kérdőn néztem rá mialatt egyik kósza tincsemet fülem mögé simítottam. Ő azonban újfent némaságba burkolózva hátára vette sporttáskáját, két szatyromat pedig könnyedén felkapva megindult előre. Miután magamhoz tértem az ámulásból gyorsan talpra ugrottam és utána siettem.
- Egyedül is boldogulok. - jelentettem ki akaratosan, miközben a holmimért nyúltam, ám ő nemes egyszerűséggel elrántotta a kezét és sétált tovább rendíthetetlenül.
- A buszról leszállva nekem nem úgy tűntél. - szólt flegmán hátra a válla felett. Szégyenemben fújtam egyet, mivel felhozta a dolgot, majd megpróbáltam gyorsan témát váltani.
- És mi a neved? - kérdeztem, mialatt felzárkóztam és mellette lépdelve nézegettem az ismerős környezetet; az öreg fákat, a régi kerítéseket, a kisboltot a sarkon, amit az a kedves idős néni vezetett és a kóbor macskákat az út szélén, amik igazából nem is voltak teljesen kóborok, hisz mindenki a gondjukat viselte. Kedves kis környék volt ez, nagyon szerettem itt élni, számtalan boldog emlékem fűzött ide. Véleményemhez nagyban közre játszott a mesés és felhőtlen gyerekkorom is, amelyet szintén ebben a szomszédságában töltöttem el.
- Huang Minghao. - válaszolt hanyagul. Ha rajta múlt volna, akkor a beszélgetésünk ezennel lezárult volna. Ám engem nem olyan fából faragtak, hogy csöndben sétáljak egy új és rejtélyes idegen mellet, akit igazából meg is ismerhetnék. Segített nekem összepakolni, most pedig még viszi is a táskáimat... Rossz ember nem lehet.
- Én Ding Yimu vagyok. Örvendek a találkozásnak! - mondtam barátságosan, mire csak egy halk mormogás volt a válasz.
Így, hogy most közelebb voltam hozzá megpróbáltam jobban szemügyre venni, ha már beszélgetni nem volt hajlandó. Nálam több mint másfél fejjel magasabb volt, de hisz mit vártam, kosarasról beszélünk. Ezüstös fürtjei minden egyes lépésénél libbentek egyet, ahogy a lágy októberi szellő alájuk kapott és a világ megannyi irányába állította őket, mint édesanya a rossz gyerekeket egy-egy csínytevés után. Arca hihetetlen sima és fehér, ajkai teltek szemei pedig ébenfeketék voltak, ám ott játszadozott bennük egy huncut csillanás, utalván arra, hogy több van még a felszín alatt; a kimondatlan szavak és a véghez nem vitt tettek, melyek mind felfedezésre vártak. Ruházata egyszerű volt mégis kellően dobott a megjelenésén; farmernadrág, fehér póló, sportcipő, határa meg egy farmer kabátot terített. Kézfején kidagadtak az erek és az egész jelenlétét egy ellenállhatatlanul jó parfüm illata lengte körbe. De milyen parfüm? Annyira ismerős volt, biztos éreztem már valahol korábban...
- Te most szaglászol engem, Ding? - nézett rám kérdőn Minghao, mire ilyedtemben lefagytam, hisz nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnően csinálom.
- Mi? Hogy én? Szaglászni téged? Ugyan már... - nevettem fel kínosan - Miből gondolod?
- Abból, hogy a képedet megpróbáltad belenyomni a nyakamba. - közölte a tényt, én pedig úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak. Vártam, hogy mikor nyílik meg alattam a föld, hogy végre elsüllyedhessek, de a megváltás csak nem érkezett, én pedig ott maradtam egyedül szégyenemben.

Sokáig csak csöndesen sétáltunk egymás mellett, én hol a cipőmet vizslattam, hol minden mást, de az Istenért se néztem volna rá Minghao-ra, ő maga pedig egész végig dudorászott. Aztán hirtelen, csak úgy a semmiből hangja megtöltötte hallójáratomat és én mivel úgy el voltam merülve a gondolataimban, egészen összerezzentem.
- Amúgy a környéken laksz? - kérdése lágy és visszafogott volt. Pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, igazán meglepett kérdésével. Ahogy meghökkenve felpillantottam rá, fejével épp kitakarta a Napot, mely ennek következtében vékony glóriát formált körülötte. Miután visszanyertem lélekjelenlétemet sietve válaszoltam neki.
- Igen, innen még úgy két utcányira. És te? - kaptam az adakozó beszélgetési téma lehetőségen.
- Tegnap költöztünk ide, szóval még azt se tudom, hogy egyáltalán a jó irányba megyek e. - nevetett fel kínosan mire nekem is el kellett mosolyodnom.
- Tudod a címet? Mondhatni ismerem errefelé a járást. - sandítottam rá fél szemmel. Elgondolkodva meredt maga elé, végül azonban előkapta telefonját nadrágzsebéből.
- A 19-es szám alatti telek a miénk, a Chang Lo-n. - olvasta fel, majd vissza is csúsztatta készülékét a farzsebébe.