Darabkák

{Namjin}

✮Kollégium✮

Namjoon szemszöge

Valamiért magabiztosan kéne lennem, mégsem érzem azt, hogy olyan könnyen megy majd a dolog, mint szeretném. Kitűnő lett az érettségim és mehetek az ország egyik legjobb jogi egyetemére, mégsem tudok teljesen felhőtlenül örülni a sikeremnek. Rengeteget dolgoztam, tanultam azért, hogy megvalósuljon az álmom. Most pedig itt állok egy karnyújtásnyira és mégsem merem megérinteni a jövőt, a saját jövőmet.

Kezdő egyetemista leszek holnaptól, és itt hagyom az otthonomat. Kollégiumba kerülök, ahol nem ismerek senkit és nem lesz egy jó darabig társaságom. Pedig szükségem lenne egy barátra, aki majd tartja bennem a lelket az első pár hónapban.

A szupermarketben sétálva szemügyre veszem az iskolai tanszereket. Kiválogatom az összes szükséges dolgot és a kosaramba teszem. Megindulok a tisztálkodó szerek felé, hiszen szükségem lesz majd rá a koleszban. Tudom, hogy nem szerencsés mindent az utolsó pillanatra hagyni, de nem akartam már egy héttel előtte bevásárolni, hiszen csak az tudatosult bennem, hogy napok kérdése és új élet kezdődik. Így hát a legtöbb dolgot az utolsó napra hagytam. Persze anya már az ágyneműmet, a konyhai felszereléseket mind össze készítette. Titkon örültem neki, hogy ő csinálta meg és nem én, mert tuti elfelejtettem volna valamit, valami fontosat. Például a sót.

Egy jó pár mappán, füzeten, tollakon és szövegkiemelőkön kívül nem nagyon szerettem volna mást venni. Azt hallottam, hogy az egyetemen a legtöbb anyag elektronikus formában érhető el, és a legtöbb diák laptoppal jár be az órákra. Én viszont mindig a kézzel írás híve voltam, nem is tudtam nagyon nyomtatott anyagból tanulni, ezért mindig lejegyzeteltem a fontosabb dolgokat, akkor is ha a végére már nem éreztem az egész jobb kezem.

Megvettem a szükséges tisztálkodási szereket is, majd a kasszához mentem. Nem volt hosszú sor szerencsére ezért hamar sorra kerültem.

Miután kijöttem az üzletből bepakoltam az autóba és elindultam haza. Sokan megcsinálták már középiskolában a jogsit, és én is szerettem volna végre autót vezetni, ezért bele vágtam. Szerencsére könnyen megtanultam, de biztos vagyok benne, hogy az apukámtól örököltem a tehetségemet.

Mikor hazaértem bepakoltam a holmikat a szobámba és elkezdtem dobozolni. Minél több doboz lett annál jobban éreztem, hogy a mellkasom nyomása egyre csak nő. Nem akarom itt hagyni a családomat, de mindig azt mondják, hogy a saját jövőmmel kell foglalkoznom. De a jövőmnek ők is a részesei és nem akarom csak úgy itt hagyni őket.

-Namjoon! Vacsora!- hallottam meg anya hangját a konyhából.

Ez az utolsó vacsorám, mielőtt megkezdem az egyetemi éveimet. Remélem emlékezetes lesz.

Kimentem a konyhába, hogy megterítsek, mikor észrevettem, hogy az ebédlő asztal gyönyörű terítéket kapott. Még karácsonykor sem szokott ennyire szép lenni.

-Nahát. Nagyon szép a teríték.

-Úgy gondoltuk, hogy a nagy nap előtt illendően kell búcsúztatnunk - tette a vállamra kezeit apukám.

-Persze ez nem azt jelenti, hogy nem jössz többet haza, csak nagy dolog, hogy egyetemre mész és szeretnénk megünnepelni - tiltakozott anyukám, miközben nekem egy jóleső mosoly jelent meg arcomon.

-Tudom anya, minden hétvégén haza fogok jönni emiatt, nem kell aggódni - már láttam magam előtt a pénteki napot, ahogy a bőröndömet magam után húzva futok a vonatra.

A vacsora isteni finom lett, és nagyon jól esett, hogy ennyire kitettek magukért a szüleim. Tényleg fontos vagyok nekik, ahogy ők is nekem. Mindig támogattak, annak ellenére, hogy néha voltak kisebb vitáink, de hát melyik családban nincsenek.