Körömfészek

Útba-igazítás

Egy nap hazafele a busztól egy férfi szólított meg. Útba igazítást szeretett volna és mivel látta, hogy iskolatáskával vagyok, azt mondta, helybélinek gondolt. Valóban helybéli voltam - az egyetlen, aki arról a buszról aznap leszállt. Utólag belegondolva fogalmam sincs, honnan kerülhetett elő az az ember.. órákat várhatott a buszmegállóban, mire valaki arra vetődött.

A szüleim arra neveltek, hogy mindig legyek illedelmes, legyek jó, segítőkész.. így amikor az idegen azt kérte, kísérjem el egy darabon, nem volt ellenemre. Sőt. Örültem. Örültem, mert a templomban is azt mondták, hogy segíteni kell. Ezt mondták az óvónők, és most ezt mondták a tanító nénik. Ezt mondták a szüleim. Ezt mondta a nagymamám: segíteni kell, mert attól leszel jó gyerek. Így boldog voltam, hasznosnak éreztem magam - sőt, büszke, hogy egy idegennek a segítségére lehetek. A férfi nem sokat beszélt.. mikor elértünk ahhoz a ponthoz, ahol útjaink elváltak volna, arra kért, hogy kísérjem tovább.. nem ismerős a környéken, először van itt. Így még egy darabon elkísértem. Akkor azt mondta, hogy nem ezt a helyet keresi.. lennie kell valahol egy erdei kis ösvénynek, ami átvisz egy kis temetőn.. ismertem azt az utat, meg is mutattam neki a bejáratát és elmagyaráztam, hogy merre nem szabad letérnie. Azt mondta, átkísérhetném az ösvényen, mert fél, hogy eltéved, bár nem szeretne gondot okozni, de tényleg aggódik, hogy a segítségem nélkül teljesen el fog veszni az erdőben. Bementem vele.
Az ösvény szűk volt, ketten nem fértünk volna el rajta. Maga elé engedett, hogy mutassam az utat.
Én meg csak mentem és mentem, hallottam, ahogyan mögöttem lépdel.. a lélegzete mintha kissé szaggatott lett volna, ahogy felkaptattunk az emelkedőn.. összességében viszont csendben volt, nem beszélt. Az egyik fánál megálltam és hátranéztem, hogy megvan e még, nem maradt e le? Olyan közel volt hozzám, hogy majdnem beleütköztem és ahogy felnéztem rá, az arca mintha nagyon hirtelen rándult volna mosolyba. A mai napig elgondolkodom, hogy vajon milyen arcot vághatott előtte? Milyen arckifejezéssel nézhette, ahogyan előtte haladok hatalmas iskolatáskámmal, a térdemnél néha meggyűrődő kordszoknyámban, vastag fehér harisnyában és kisgyermekbakancsomban. Megkérdezte, hogy minden rendben van e? Tudom e, hogy hol vagyunk? Azt mondtam, hogy tudom.. de innen már tényleg le kell kanyarodnom hazafele.. azt mondta, hogy csak még egy kicsit kísérjem, most már ő is tudja, hol vagyunk és arra is emlékszik, hogy a tisztásra kell mennie.. aztán mentegetőzött, hogy nem szeretne ezzel terhelni, meg, hogy milyen kedves vagyok, hogy eddig elkísértem.. azt motyogta, hogy valahol lennie kell egy gyorsabb útnak, egy levágásnak, ami a tisztáshoz visz és nagyon szeretné elérni sötétedésig, mert aztán tényleg nem találja meg a turista jelzést (itt mondta először, hogy túrázni érkezett.. ami kicsit furcsa volt így, estefele, de összességében a felnőttek bármit csinálhatnak, egy gyermeknek szinte kötelező normálisnak gondolnia a tettüket.. legalábbis én így voltam vele: "a felnőttek mindent jobban tudnak") - végül úgy döntöttem, a tisztás széléig kísérem. Ha elkések, lehet kicsit kikapok, de ha elmondom, hogy milyen jó voltam, hogyan segítettem egy rászorulónak, biztosan még meg is dicsérnek. Így hát tovább haladtunk. Az út keskenyedett, a fák egészen sűrűek lettek, beértünk a sötétségbe. A férfi némán jött mögöttem, hallottam, ahogyan az ágak megreccsennek a bakancsa alatt, hallottam, ahogyan szinte a fejem fölött fújtatva szuszog. Néha furcsán nagyokat szippantott a levegőből, mint aki egy illatot keres.
Aztán megláttam a tisztást: világosság, a sötét alagút végén.. és akkor ott valamit megéreztem. Egy apró didergés volt, ami végigfutott a gerincemen a tarkómig - mint amikor az ember felmelegedett bőrére váratlanul hóhideg víz cseppen. Nem törődtem vele, a halvány bizsergés a tarkómon ahogy jött, úgy el is múlt. Aztán a tisztás szélén ahogy megálltam, valami súlyként nehezedett a jobb vállamra. Nagy súly volt, olyan súly, ami lefele nyom.. a férfi egyik keze volt, de ahogy felnéztem rá, nem engem nézett, hanem a tisztást. Az ujjai a táskám pántjába kapaszkodtak és mintha kicsit meg is emelte volna.
És akkor és ott valami történt. Lenézett rám.. tisztán emlékszem arra a tekintetre. És arra a pillanatra. Amíg élek, nem felejtem el. Sosem láttam még ilyen idegen szempárt.. nagyon szürke volt és nagyon hideg. Nem hasonlított egyetlen emberéhez sem. Ez a tekintet nem hasonlított a barátaim tekintetére.. nem hasonlított a szüleim tekintetére.. nem hasonlított egyetlen általam ismert gyerek vagy felnőtt tekintetére sem. Egyetlen emberéhez sem. Nem emberi (fogalmazódott meg gyermeki gondolataimban). Olyan volt, mint a veszett rókáé, akit tavaly titokban meglestünk a testvéremmel. A szüleink megtiltották, hogy a mosoda környékére menjünk. De mi odamentünk. Addig kolbászoltunk, amíg meg nem találtuk egy terebélyes bokor aljában.. csak a szemét láttuk. Két, tágra nyílt, nagyon fényes szemet, amik feszültek voltak és bár nem láttuk a hozzájuk tartozó testet, emlékszem, minden izmom megfeszült, a torkom elszorult.. és tudtam, hogy rám fog ugrani. Egyszerűen éreztem, ahogyan a tekintete a tekintetembe fúródott, egyre feszültebben. Hát ilyen szemei voltak ennek a férfinek - ilyen tekintete. Csak most láttam, milyen hatalmas ember.. hogy mennyire nagy a szakálla. Mennyire koszos a ruhája.. a szél meglebbent, húgy és mosdatlan emberi szag csapta meg az orromat. Világosan emlékszem, hogy az égen felhő kúszott át, mert egy percre (akkor óráknak tűnt) mintha sötét lett volna.. a testem egy pillanat alatt felforrósodott, majd kihűlt. A zajok megszűntek körülöttem, a tudatom, gyermeki tudatom, teljesen visszahúzódott, beszűkült. Csak a testemet hallottam - életemben először hallottam a testem, életemben először tudatosodott bennem, hogy van testem. A vérem a fülemben dübörgött, mintha dugó zárta volna el a halljárataimat, mintha víz alatt lennék. A testem pattanásig feszült.. és aztán.. mintha kiürültem volna.

Mintha minden kiürült volna belőlem.
Ez volt életemben a legelső alkalom, hogy féltem - egy embertől. Soha azelőtt nem tapasztaltam ilyen érzést.. ilyen elemi rettegést és egyben elfogadást. Mintha előre láttam volna, mi következik és a lelkemet valahova nagyon messzire űztem volna. A tisztás túlsó végébe, a fák mögé rejtettem el az érzéseimet, vagy talán még annál is messzebb, távolabb - fel az égbe, a felhők fölé, egészen a sztratoszféráig, amiről a tv-ben hallottam. A hangom követte.

Hazáig futottam. Amikor hazaértem nagyon kikaptam és én egy szót sem szóltam. Nem sírtam. Nem csináltam házit. Másnap megint leszidtak.

.. és az érzés, az az elemi félelem, amit akkor éreztem.. azóta is itt van a mellkasomban. A kezeim azóta hidegek és mindig nedvesek. A körmeimet mind lerágom - és fészket rakok belőlük a mellkasomban. (Egy furcsa madárnak). Éjszakánként, amikor a szempár rám talál, a hangomat keresem. Amit azon a napon, a tisztáson, a túlsó oldalra - a fák mögé rejtettem. A lelkemet keresem, amit azon a napon - a valóságon túlra eresztettem.
És a madár hideg szemekkel néz körbe a világon a melleim közül. Elfoglalva mindent, ami valaha Én voltam. Elfoglalva mindent, ami valaha lehettem volna.