Tiszavirág Klaus (AOT Fényes Sötétség)

1. rész

849. november 20.

Maria fal mentén lévő faluk egyike

- Ellenőrizted a házakat? – kérdezte Levi, ahogy elém ért. Ő is épp annyira volt kimerült, mint bárki más, de persze, ezt nem mutatta ki.

- Igen. Már csak ez van – néztem az előttem lévő romhalmazra. – Az esti levesben fogadok veled, hogy feleslegesen kutatunk.

- Nyílván feleslegesen nézünk bármit is itt, Hel – forgatta a szemét. – Semmi sincs itt.

Kettéváltunk, míg ő a földszintet nézte át, én addig felmentem a még valamennyire ép emeletre. Arról már leszoktam, hogy elszörnyedjek a pusztításokon, amiket a titánok művelnek. Ennyi év alatt már teljesen hozzászoktam a borzalmakhoz.

Benéztem a szobákba, és már fordultam volna vissza, mikor egy viszonylag tiszta takarót láttam. Furcsálltam a dolgot, hiszen körülöttünk minden piszkos volt és véres, elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy hófehér takaró épségben megússza a pusztítást. Minden mindegy alapon úgy döntöttem, elhozom, mert rohadt hideg volt, én pedig fáztam, így gondoltam, akkor legalább bebugyolálom magam, és kibírom, amíg visszaérünk a főhadiszállásra.

Elvettem róla az egyik deszkát, ami takarta... de a takaró nem volt üres.

Egy csecsemő, látszólag élettelen teste volt benne.

Sok mindent láttam már a katonai pályafutásom alatt, de ilyet, hogy egy kisbabát hátrahagytak volna, ilyet még nem. Azonnal karomba vettem, és ellenőriztem a pulzusát. Teljesen ledöbbentem, és szó szerint lezúgtam a következő pillanatban az emeletről, mert éreztem egy gyenge, de bizton létező dübögést az ujjbegyeimmel a nyakán.

Akkor még el sem jutott a tudatomig, hogy milyen hideg volt a kicsi.

- AZONNAL HOZZATOK VALAMI MELEGET! ITT EGY TÚLÉLŐ! – kiabáltam a többieknek, ahogy leértem.

- Ne ordíts már... - fordult felém Levi, egészen addig, míg nem látta a kis csomagot a kezemben. – Az ott...

- Igen. Egy kisbaba – bólogattam bőszen. – Hé, kicsike, mozogj... gügyögj szépen, hiszen még nem mentél el – rázogattam a gyereket, majd ahogy hozták a meleg pokrócokat, ami még megtalálható volt, belebugyoláltam a gyereket. – Erwin – fordultam apámhoz, aki csak csendben nézte az ügyködésemet.

- Tudom. Indulj – bólintott, én pedig hálásan egy „köszönöm"- et suttogtam, majd lóra pattantam, és a nyakamba kötve a gyereket visszavágtattam a biztonságot nyújtó falak közé.

***

Mikor visszaértem, azonnal megpróbáltam felmelegíteni a kicsit. Addigra legalább magához tért, annyira, hogy biztos lehettem benne, hogy nem most készült meghalni. Forraltam vizet, közben folyamatosan beszéltem a körülbelül hat hónapos gyerekhez, akinek nagy, barna szemei opálosan csillogtak, és bágyadtan, nehezen mozgatta a kezecskéit.

Nem volt a legjobban, ezt láttam rajta.

Mikor a víz elég meleg lett, a gyereket bele tettem a lábosba (ugyanis nem találtam elég nagy tálat a babához) és rálucskoltam a vizet, ügyelve arra, hogy a fülébe ne menjen folyadék. Nem tudtam, hogy ez miért fontos, de hallottam valahol, így inkább nem próbálkoztam a teljes belemerítéssel.

Ahogy felmértem a csecsemőt, konstatáltam, hogy a körülményekhez képest nincs rajta semmilyen karcolás vagy vágás, de még csak kosz se nagyon. Ekkor nyitott ajtót Levi, mikor törölgettem a kicsit. Egy pillanatra megállt a küszöbön, én pedig ráripakodtam.