849. november 20.
Maria fal mentén lévő faluk egyike
- Ellenőrizted a házakat? – kérdezte Levi, ahogy elém ért. Ő is épp annyira volt kimerült, mint bárki más, de persze, ezt nem mutatta ki.
- Igen. Már csak ez van – néztem az előttem lévő romhalmazra. – Az esti levesben fogadok veled, hogy feleslegesen kutatunk.
- Nyílván feleslegesen nézünk bármit is itt, Hel – forgatta a szemét. – Semmi sincs itt.
Kettéváltunk, míg ő a földszintet nézte át, én addig felmentem a még valamennyire ép emeletre. Arról már leszoktam, hogy elszörnyedjek a pusztításokon, amiket a titánok művelnek. Ennyi év alatt már teljesen hozzászoktam a borzalmakhoz.
Benéztem a szobákba, és már fordultam volna vissza, mikor egy viszonylag tiszta takarót láttam. Furcsálltam a dolgot, hiszen körülöttünk minden piszkos volt és véres, elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy hófehér takaró épségben megússza a pusztítást. Minden mindegy alapon úgy döntöttem, elhozom, mert rohadt hideg volt, én pedig fáztam, így gondoltam, akkor legalább bebugyolálom magam, és kibírom, amíg visszaérünk a főhadiszállásra.
Elvettem róla az egyik deszkát, ami takarta... de a takaró nem volt üres.
Egy csecsemő, látszólag élettelen teste volt benne.
Sok mindent láttam már a katonai pályafutásom alatt, de ilyet, hogy egy kisbabát hátrahagytak volna, ilyet még nem. Azonnal karomba vettem, és ellenőriztem a pulzusát. Teljesen ledöbbentem, és szó szerint lezúgtam a következő pillanatban az emeletről, mert éreztem egy gyenge, de bizton létező dübögést az ujjbegyeimmel a nyakán.
Akkor még el sem jutott a tudatomig, hogy milyen hideg volt a kicsi.
- AZONNAL HOZZATOK VALAMI MELEGET! ITT EGY TÚLÉLŐ! – kiabáltam a többieknek, ahogy leértem.
- Ne ordíts már... - fordult felém Levi, egészen addig, míg nem látta a kis csomagot a kezemben. – Az ott...
- Igen. Egy kisbaba – bólogattam bőszen. – Hé, kicsike, mozogj... gügyögj szépen, hiszen még nem mentél el – rázogattam a gyereket, majd ahogy hozták a meleg pokrócokat, ami még megtalálható volt, belebugyoláltam a gyereket. – Erwin – fordultam apámhoz, aki csak csendben nézte az ügyködésemet.
- Tudom. Indulj – bólintott, én pedig hálásan egy „köszönöm"- et suttogtam, majd lóra pattantam, és a nyakamba kötve a gyereket visszavágtattam a biztonságot nyújtó falak közé.
***
Mikor visszaértem, azonnal megpróbáltam felmelegíteni a kicsit. Addigra legalább magához tért, annyira, hogy biztos lehettem benne, hogy nem most készült meghalni. Forraltam vizet, közben folyamatosan beszéltem a körülbelül hat hónapos gyerekhez, akinek nagy, barna szemei opálosan csillogtak, és bágyadtan, nehezen mozgatta a kezecskéit.
Nem volt a legjobban, ezt láttam rajta.
Mikor a víz elég meleg lett, a gyereket bele tettem a lábosba (ugyanis nem találtam elég nagy tálat a babához) és rálucskoltam a vizet, ügyelve arra, hogy a fülébe ne menjen folyadék. Nem tudtam, hogy ez miért fontos, de hallottam valahol, így inkább nem próbálkoztam a teljes belemerítéssel.
Ahogy felmértem a csecsemőt, konstatáltam, hogy a körülményekhez képest nincs rajta semmilyen karcolás vagy vágás, de még csak kosz se nagyon. Ekkor nyitott ajtót Levi, mikor törölgettem a kicsit. Egy pillanatra megállt a küszöbön, én pedig ráripakodtam.
YOU ARE READING
Tiszavirág Klaus (AOT Fényes Sötétség)
Fanfiction849. év novemberében Helena az egyik felderítő út végén talál egy csomag pokrócot, amiről még nem is tudja, hogy mennyire fontos lesz neki. Story rankings: 2019. 03. 27. #1 in Levi 2019. 04. 28. #2 in szomorú, oc