Tiszavirág Klaus (AOT Fényes Sötétség)

2. rész

Az elkövetkezendő napok és hetek nyugtatóan teltek.

Nem volt ugyan egyszerű rászokni arra, hogy egy csecsemő is velünk van, és, hogy nagyon sok időnket és energiánkat elveszi a rá való vigyázás, de mégis, ennyire boldognak régen nem éreztem magam.

Klaus-t azonnal mindenki megkedvelte. A csapatomban a gyerekek egytől-egyig harcoltak azért, hogy megkaparinthassák őt egy kis időre babázni, és nem volt ez másképp Levi csapatánál sem. Igaz, ott inkább Petra volt az, aki alig várta, hogy kicsit kiélhesse a nőiességét, Erd pedig csak mosolyogva figyelte a dolgokat. Nem volt titok, hogy a menyasszonyával terveztek nem is kevés csemetét, így szorgosan gyűjtötte az igéket.

Nagyon sokat voltam Erwin társaságában is. Látszott rajta is, hogy mennyire örül egy kisgyereknek, azonban amikor erre rájöttem, egyből elfogott a bűntudat.

Lehet, hogy nem vagyunk a legjobb apa-lánya viszonyban, és talán sosem lesz olyan, mint amilyen normális lenne, de biztos, hogy nagyon örülne annak, hogy ha vér szerinti unokája lenne... ez pedig enyhén kifejezve elúszott lehetőség.

Egyik este, mikor Erwin játszott vele, megkérdeztem erről a dologról.

- Mond csak, Erwin... nem akarnál egy nap vér szerinti unokát? – fogtam meg Klaus kezét, de nem mertem az apámra nézni.

Valószínűleg gondolhatta, hogy mi játszódhat le a fejemben, ezért sem válaszolt azonnal. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, a mosoly, amivel a gyereket tüntette ki, elhalványodott.

- Nem lenne helyes erre a kérdésre válaszolnom, Helena – nézett rám végül.

- Tudni szeretném – erősködtem.

- Mindenki szeretne egy nap unokát a lányától – kerülgette a témát. – Ez csak természetes.

- Ne haragudj rám ezért – rágtam a szám szélét.

- Na látod, ezért nem akartam erre a kérdésre válaszolni – érintette meg a tenyerével az arcomat. – Adtál nekem egy kis unokát, még akkor is, ha nem te szülted. Nekem már az is hatalmas ajándék, hogy visszakaphattalak téged, kislányom, és az, hogy nap, mint nap a közeledben lehetek, egy hatalmas dolog. Évekkel ezelőtt még azt sem hittem volna, hogy megismerhetlek, és most már az oldalamon tudhatlak téged. Szóval fejezd be a felesleges agyalást azon, hogy értéktelen nő vagy, mert nem vagy az, még csak egy kicsit sem.

- Mégis, honnan... - akadt el a lélegzetem, ahogy apám kimondta azokat a dolgokat, amik hosszú évek óta az agyamban motoszkáltak.

Mert tényleg így éreztem. Nem tekintettem magamat teljes értékű nőnek, hiába voltam Levi mellett, aki tisztelt és a tenyerén hordozott, aki minden egyes együtt töltött éjszakán bebizonyította, hogy valóban nőnek érezhetem magamat mellette.

Nem is csoda ez, hiszen elvették tőlem azt, ami igazán nővé tehet valakit. Nem adhatok életet senkinek, így hogyan nevezhetném magamat anyának?

- Az apád vagyok, még ha nem is mutatom ki gyakran. Pontosan tudom, hogy mi fogalmazódik meg benned mindig. Ha Klaus felnő, te is tudni fogod. Hiszen most már az anyja vagy – mosolygott rám.

- Valóban... az vagyok... - bólintottam, de csak lassan hittem el azt, amit mond. Megnyugtatott, hogy ennyire átérzi, amit gondolok saját magamról, és az, hogy mennyire érzem azt, hogy szeret, és mellettem áll.

Talán ekkor kezdtem el apámnak szólítani magamban. Még ugyan nem álltam készen arra, hogy ki is mondjam ezt, de most már határozottan éreztem, hogy a szakadék, ami kettőnk között volt, kezd egyre inkább eltűnni.