Angyali Mosoly /SPN fanfiction/

3. Semmi sem tart örökké

~Jade~

Másnap dél körül ébredtem a saját ágyamban. Nem emlékeztem hogy kerültem oda, de nem is értem rá ezen agyalni, egyből nyúltam az éjjeli szekrény fiókjába és bekaptam egy aszpirint.
Tegnap este nem ittam annyit, hogy hányingerem lenne, de nyers kifejezéssel élve: úgy éreztem magam, mint a mosott fos. A fejem őrülten hasogatott, a gyógyszer ellenére is. Hála Dean-nek, nem a kanapén éjszakáztam-mert valószínű hogy ő hozott be,- s így legalább a nyakam nem aludtam el. Kisétáltam a fürdőbe majd vettem egy hideg vizes zuhanyt, és körbe csavartam magam a törölközőmmel. Komótosan ballagtam vissza a szobámba, ahol belebújtam a fehérneműimbe, és a vizes tincseimet felcsatoltam. Vettem egy nagyon régi hosszított inget felé, de azt is kigombolva hagytam, gondolván , egyedül vagyok. A konyha felé vettem az irányt, ahol kis híján frászt kaptam az asztalnál üldögélő, kávét szürcsölő Deantől.

-Te meg mi a fenét keresel itt?!-visítottam, majd hozzá vágtam az első dolgot ami eszembe jutott. A nyuszis mamuszom...amit még reptében kapott el.
Kínos...
Lassan végig mért, majd sunyi mosolyra húzta tökéletes ívű ajkait.

-Szexi a mamuszod kislány.-vigyorgott, mire válaszul csak dühös pillantások kíséretében fogtam magamon összébb a nyúzott, kopottas inget.-
Nem emlékszel arra amit tegnap mondtál?-kérdezte, de a tekintetét le sem vette rólam. Soha sem voltam az a szégyenlős típus, de ez már kifejezetten a pofátlanság határait súrolta. Gondoltam felveszem a kesztyűt, s megmutatom hogy nem olyan lány vagyok akit zavarba tud hozni. A vele szemben lévő székhez sétáltam, majd arra finoman lehuppanva keresztbe raktam a lábaim, melyeket maximum combközépig takart a túlméretezett felsőm. Egy parányit feszélyezett a rangidős Winchester macsós "akár itt helyben az enyém lehetnél" pillantása, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

-Sajnálom, de nem.-feleltem majd elgondolkodva haraptam be az alsó ajkam.-Az az utolsó emlékem, hogy kivetted a kezemből a poharat, és azt mondtad mára már eleget ittam.-ha a füleim nem csaltak, a mondat végén Dean mintha egy megkönnyebbült sóhajt ejtett volna el.-Miért, mondtam valamit?

-Nem, semmi lényegeset.

-Biztos?

-Biztos.-mondta egy keserű mosoly kíséretében, és vártam, hátha meggondolja magát és folytatja. De nem szólt semmit, csak felhörpintette a maradék kávéját, s elém is letett egy csészével.

-Szóval, miért vagy itt?

-Csak egy kis színt viszek az életedbe.-somolygott, továbbra is a melleimet fixírozva, mire legszívesebben állkapcson vertem volna.

-Csakugyan?-gúnyolódtam, majd kötekedni kezdtem.-És mégis hogy?

-Nos, mivel előbb utóbb elmegyünk Sammel, és szeretnénk biztonságban tudni.-nézett nagy nehezen a szemeimbe.-Ehhez viszont meg kell tanulnod életben maradni.-kezdett a kioktatásomba, de közbe vágtam.

-Te most vadász leckét akarsz adni, nekem?

-Pontosan.-helyeselt.

-És Sammy-t hol hagytad? Szerintem szívesen megnézné, ahogy megaláz egy lány, Vadász mester.-kekeckedtem, s éreztem hogy éled bennem a bizonyítási vágy, a versenyszellem.

-Elment Bobby-hoz.-mondta, majd meglátva az arckifejezésemet, hozzá tette.-Ő egy nagyszerű vadász.

Bólintottam, de egy valami nem hagyott nyugodni.

-Hogy jutottál be?-néztem rá még mindig egy kicsit feldúltan.

-Elvittem a kulcsod, mert khm...nem voltál olyan állapotban, hogy be tudtad volna zárni az ajtót.