Angyali Mosoly /SPN fanfiction/

4. Titkok könyve

~Sam~

-Nem, Bobby, nem.(...) Tudjuk, nem lesz gáz. Megmondom neki. (...)Nincs szükség segítségre, megoldjuk. (...) Persze, benézünk. (...)Tudom, hogy már nem sok időnk van. (...) Tudom. Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?(...) Aha, mintha nem tudnám!-horkantottam.-És biztos, hogy nem! Na hello.

Kinyomtam a telefont, és az anyós ülésre hajintottam. Elegem van már, hogy folyton csak azt hallgatom, hogy az én hibám az egész apokalipszis. Nem értik, hogy nem voltam tisztában azzal, amit teszek. Azt hittem jót cselekszek, segítek a világon. Ehelyett most azért hajtunk Deannel, Bobbyval és Cas-sel, hogy helyre hozzunk mindent. Lucifert igaz, hogy én szabadítottam ki, de valakinek meg kellett löknie az első dominót is...ez pedig Dean volt. Erre pedig már természetesen senki nem emlékszik. Forrt bennem a düh, de el kellett fojtanom. Megint. Csak nyeltem továbbra is.
A srácok utalásait, és állni a pillantásukat nap mint nap. Az imént is volt szerencsém Bobby egy pár "kedves" szavához. De nemsokára vége lesz. Vége kell, hogy legyen. És én leszek az aki ennek az egésznek véget fog vetni, én aki elindítottam. Nekem kell. Becsaptam a vén tragacs ajtaját, amit Bobby adott kölcsön,hogy vissza tudjak jönni, mert Dean "nem ért rá", és a motel szoba felé mentem. Elővettem a kulcsot, és benyitottam. A cuccaink az ágyon, Dean pedig a fürdőszobában épp arcot mosott, és a törölközőbe temetve az arcát artikulátlanul valami "Sammy?"félét nyöszögött.

-Igen.-sóhajtottam. Már rég nem sérelmezem a Sammy becenevet, úgysem változik már meg Dean, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy szeretem ha így hívnak. Mikor tizenéves voltam, kifejezetten utáltam. Túl lekicsinylő volt, és mint minden tinédzser, felnőttnek akartam tűnni, nem pedig egy taknyos kisgyereknek...ezt a patáliát elnézve viszont szívesen lennék újra kamasz.

-Oh, jó hogy jössz. Összepakoltam.

-Azt látom.-mustráltam az ágyra lökött táskákat.-Miért is?

-Bobby hívott, azt mondta nézzünk be hozzá. Talált valamit. Vagyis nem biztos, hogy tárgy az a valami.-morfondírozott.

-Vagy két órája jöttem tőle!-háborogtam.-Én ma már biztos nem ülök kocsiba!-dörzsölgettem lüktető halántékom."Na meg Bobbyból is elég volt mára!"gondoltam.-Maradjunk még, csak ezt az egy napot. Holnap hajnalban indulhatunk.-vettem kicsit halkabbra, és könyörgőbbre a hangszínem, mire megadóan feltette a kezét.

-Rendben, kis mufurc. Nyugi.-vettette oda félvállról.-Hogy van Bobby? Jól viseli?

Az asztalhoz léptem, és felbontottam egy sört. A bátyám is oda sétált, majd követte a példám, s az ágyra ülve itta azt.

-Nem igazán. Tudod milyen neki a tétlenség...olyan mint egy tövis, jó mélyen a talpában. Hajtaná a vadász ösztön, de nem mehet.-mondtam.-Nem tud.

Kezdett szépen, lassan minden ellenszenvem elreppenni Bobby iránt. Elvégre, ha úgy veszem, szinte miattam rokkant meg. Inkább lábon szúrta magát, mint hogy megöljön, amikor egy démon megszállta.
Nem lehetek érte elég hálás.

Dean csendben bólintott, s az utolsó korty sörét is felhajtotta.

-Terv?-húzta fel a szemöldökét, amit egy gyilkos,"Másfél órán át vezettem, egy ócska vasban ülve, mert te épp elvoltál foglalva, és tettél rá, hogy hogy jutok el a motelhoz, úgyhogy pihenni akarok!" nézéssel díjaztam.-Jól van, lépek is.-intett, és felkapta a kabátját.

-Hová?

-Az út túloldalán van egy jó kis bár. És hé, a tollas seggűek ránk fenik a foguk...ennél erősebb kell.-mutatott a sörre.- Jössz?-kérdezte.

-Most nem, egy kicsit kifújom még magam. De később átmegyek.

-Rendben.-hallottam, de már csukódott is az ajtó, én pedig lassan tovább kortyolgattam az italom. Magamra maradtam a gondolataim ördögi mókuskerekében. Elővettem a fém italos flaskám, amit elnézve eszembe jutott a múlt, amikor még nem alkoholt, hanem Ruby vérét tároltam benne. Mámorító volt az a hatalom, de amekkora bajt okoztam vele...már nem hiányzik. Szomorúan húztam meg, és dőltem hanyatt a kemény ágyra.