Ursula K. Le Guin - The ones who walk away from omelas

Akik otthagyták Omelaszt.

Omelasz fényes tornyú tengerparti városába fecskéket riogató harangzúgással érkezett a Nyárünnep. A kikötői hajók árbocán zászlók lengedeztek. Emberek vonultak az utcán a vörös cserepes, festett falú házak alatt, réges-régi, mohával benőtt kertek és fasorok közt, nagyszerű parkok és középületek mentén. Némelyek csendesen haladtak: öregemberek, nehéz mályva és szürke színű talárokban, tiszteletreméltó mesterek, gyermekkel ölükben sétáló beszélgető asszonyok. Máshol pergő zene szólt, csörgődobok és cintányérok remegtették meg a levegőt, az emberek táncra perdültek, és így haladtak tovább. Gyerekek szökdécseltek, vékony hangjuk, mint a fecskék szertelen röpte, szárnyalt a magasba a zene és az ének fölé. A menet a város északi vége felé tartott, a Zöldmezőnek nevezett nagy rétre, ahol a friss levegőn kecses karú, sáros lábú meztelen fiúk és lányok türelmetlen lovaikat járatták a verseny előtt. A lovakon nem volt szerszám, csak egy zabla nélküli kötőfék. Sörényükbe arany, ezüst és zöld szalagokat fontak. Kitágult orrlyukakkal prüszköltek, táncoltak és ágaskodtak, különösképp izgatottak voltak, mint az egyetlen állatfaj, amely tökéletesen elfogadta és magáévá tette az ember szertartásait. Messze északra és nyugatra a magas hegyek félig körülkerítették Omelaszt és az öblöt. A reggeli levegő olyan tiszta volt, hogy a Tizennyolc Csúcsot koronázó hó sipka fehér-arany tüze mérföldekre lángolt a levegőben a mélykék ég alatt. Épp csak annyi szél volt, hogy a versenypályát kijelölő zászlócskák néha csattogjanak és meglebbenjenek. A tágas, zöld rét csendjében hallani lehetett a városban szárnyaló zenét, hol felerősödött, hol meg elhalkult, de folyamatosan közeledett, érezni lehetett a levegő derűsen enyhe édességét, mely időről időre megremegett, összesűrűsödött, és végül nagyszerű, ünnepi harangzúgásba csapott át.

Ünnep! Hogy is beszélhetnénk az örömről? Hogy lehetne Omelasz polgárait lefesteni?

Nem voltak egyszerű népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következőkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tőzsdére, hirdetésekre, titkosrendőrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerű népek, nem voltak bájos szántóvetők, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerűbbek nálunk. A baj az, hogy nekünk van egy rossz szokásunk az okoskodóknak és tudálékosaknak köszönhetően: a boldogságot valami ostobaságnak tekintjük. Csak a fájdalomnak van értelme, csak a gonosz az érdekes. A művészek árulása, hogy nem hajlandók elismerni a gonosz banalitását, és a szenvedés végtelen unalmát. Ha nem győzheted le, állj át! Ha fáj, csináld újra! De ha az elkeseredést dicséred, kiátkozod az örömöt, ha az erőszakhoz fordulsz, minden mást elveszítesz. Mi, majdnem elvesztettük: képtelenek vagyunk rá, hogy megmondjuk, milyen a boldog ember, és milyen az öröm ünnepe. Hogy is mesélhetnék mi Omelasz népéről? Nem naiv és boldog gyermekek voltak, bár gyermekeik valóban boldogok voltak. Felnőtt, intelligens, szenvedélyes emberek voltak, kiknek élete nem volt nyomorúságos. Ó, lássatok csudát! Bárcsak jobban el tudnám mondani, bárcsak meggyőzhetném önöket! Omelasz olyannak tűnhet szavaimból, mint egy hol volt, hol nem volt mesebeli város. Talán a legjobb az lenne, ha mindenki saját fantáziájára bízná, feltételezve, hogy azok alkalomhoz illőek, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok minden ízlést kielégíteni. Például, mi legyen a technológiával? Azt gondolom, hogy nem lennének autók az utcán és nem lennének helikopterek a levegőben, és ez abból következik, hogy Omelasz népe boldog. A boldogság alapjához pedig különbségtétel szükséges és a szükségtelen, az ártalmatlan, és az ártalmas között. Az középső kategóriába azonban - a szükségtelen és ártalmatlan dolgok, a kényelem, luxus és gazdagság kategóriájába - bőven beleférne a központi fűtés, földalatti vasút, mosógép és mindenféle csodálatos szerkezet, és amelyeket még nem találtak fel, lebegő fényforrás, üzemanyag nélküli energia, gyógyszer a közönséges meghűlésre. Vagy lehet, hogy egyik sem - nem számít. Ahogy tetszik. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy az ünnep előtti pár napban a part menti városokból az emberek nagyon gyors kisvonatokon és emeletes villamosokon érkeztek, és hogy Omelasz pályaudvara a város legcsinosabb épülete, noha egyszerűbb, mint a káprázatos vásárcsarnok. De még a vonatokkal együtt is, attól félek, Omelasz eddig kissé szemérmeskedőnek tűnhetett fel. Mosolyok, harangok, ünnepek, paripák, hajjaj! Ha így van, kérem, képzeljenek hozzá egy orgiát! Ha az orgia segít, ne habozzanak! De ne mégse olyan templomokra gondoljanak, amelyekből gyönyörű meztelen papok és papnők lépnek elő félig extázisban, készen rá, hogy közösüljenek bárkivel, legyen az férfi, avagy nő, szerető, vagy idegen, aki egyesülni vágyik a vér istenével, noha nekem is ez jutott az eszembe először. Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha egyáltalán nem lennének templomok Omelaszban, legalábbis nem ember- működtette templomok. Vallás lehet, papság nem. Szerintem a gyönyörű meztelen nők egyszerűen az utcán is sétálhatnának, mennyei desszertként kínálva magukat a kiéhezettek étvágyának, és a hús mámorának. Legyenek ők is részei a felvonulásnak. Rázzanak csörgőket a szeretkezők felett, cintányérral hirdessék a vágy diadalát, és (ami nem lényegtelen) a közösség nevelje fel, és szeresse e nagyszerű szertartásokból származó csemetéket. Egy dologban biztos vagyok, Omelaszban nincsen bűn. De mi másnak kellene még lenni Omelaszban? Először azt gondoltam, hogy ne legyen kábítószer, de ez álszent dolog volna. A drúzon élők számára, a szer hosszantartó édes illata tölti be a város utcáit. A drúz először végtelenül könnyűvé és csillogóvá teszi az elmét és a végtagokat, majd néhány óra elteltével álomszerű bágyadtságot hoz, és végül csodálatos látomásokban tárja elénk az Univerzum legmélyebb titkait végső összefüggéseiben. Mindamellett a szex élvezetét is hihetetlen mértékben felfokozza, de nem okoz függőséget. A hagyományosabb ízlésűek kedvéért kellene, hogy legyen sör is.