Miért suttogsz? - Jonghyun

Miért suttogsz?

Futok.

Sorra suhannak el mellettem a páremeletes házak. Bakancsommal megzavarom a pocsolyák nyugodt vizét, panaszos csattanással repülnek fel a cseppek, majd farmernadrágom szárán landolnak, mely így az éjszakánál is sötétebb árnyalatba burkolózik. Rettegve rohanok keresztül az utcán, mielőtt az üresség utolér és felfal. Sokadjára menekülök, hátha egyszer sikerülne túljárni az eszén, de a lelkemre telepedő semmi kitartóbb nálam. Kárpótlásul amiért folyton szöknék a markaiból, amint elkap, elveszi az érzelmeimet és a józan eszemet. Ő irányít. Arra késztet, szaladjak el előle, majd újra boruljak a karjaiba.

Fázom.

Szorosabbra fogom magam körül a pulóveremet, mely a fehérből sár-barnába fordult át, de még ez sem adja át a pangás által ígért nyugalmat. Már nem esik, a vihar is elvonult a telihold elől. A világos fény reményként hatol bele az éjbe. A szívem egyre gyorsabb tempót vesz fel, míg már nem bírom, és megtorpanok.

Felnézek.

Csillagokat látok, apró kis pontokat. Kitűnnek a zafírkék égboltból, ellentéteivé válnak a sötétségnek. Együtt olyan szépek, külön-külön viszont semmit sem érnének. Mintha a Hold vezérelné őket, ő áll középen, körülötte forognak a kis lámpák.

Fenséges.

Kócos, sötétbarna hajamon tompán villan meg a ragyogás, ámulva vizslatom az égitesteket. Halványan elmosolyodom, miközben lejjebb engedem a vállaim. Fakó szememből egy súlytalanul nehéz könnycsepp folyik ki, végigszántja sápadt, beesett arcomat. Remegve sóhajtok. Gyenge leheletem füstként száll tova.

Felhők.

Újabb vihar közeledik, vele együtt valaki. Lépéseinek hangja visszhangzik a külvilágtól elzárt utcában. Cipője könnyeden kopog a járdán - mintha már hallottam volna e hangot. Hátrapillantok.

Férfi.

Nem túl magas, talán akkora, mint én. Tejszínű tincsei és ruhái fényforrásként virítanak. Őrá még a sár sem csapódik fel. Hirtelen megáll tőlem pár méterre. Öltözéke tökéletes állapotban van, ellentétben az enyémmel.

Figyel.

Érzem a tekintetét rajtam. Zavartan végigmérem sovány testemet. Sosem voltam más. Nem tudtam más lenni, csak egy elbukott lélek a magány zord börtönében; hiszen hiába marad mellettem akárki is, ha egyedül érzem magam a tömegben. Sosem voltam különleges. Nem tudtam különleges lenni, csak egy a sok közül; hiszen hiába dicsérnek, ha nem gondolom igaznak. Sosem voltam jelentős. És sosem voltam szabad. Nem úgy, mint a velem szemben lévő, aki egyre csak közeledik.

Felém.

Átsuhan az agyamon a kérdés, miért pont engem keres. Szétharapdált ajkaimat összepréselve várom, mit tesz a tőlem pár centiméterre álló ismerős idegen. Kisöpri a haját mélybarna íriszeiből, így megpillantom az ábrázatát. Magamat látom, de mégis az ellentétemet. Megrázom a fejem, hogy eltűnjön az alternatív Jonghyun, bár ennél nem is lehetne valóságosabb. Kezét előrenyújtja, hosszú ujjaival megérinti az arcom. Melegség fut át rajtam, ahogy puha bőre találkozik az enyémmel. Lehunyom a szemem, a szám élvezettel teli mosolyra húzódik, újra megadom magam neki. Tenyeréhez simulok, majd hirtelen észbe kapva ránézek. Nem a szokásos kárörvendő fizimiskát látom, sokkal inkább mintha gyönyörködne bennem. Pupilláiban megjelenik a telihold.

Félelem.

Kinyújtom a nyakam, mire ő is megáll mozdulatai közben. Ujjaimat rákulcsolom a csuklójára. Magabiztossága meginog, váratlanul, mégis félénken ökölbe szorítja a kezét. Kimérten lenyomom a karját maga mellé, újra csak állunk egymással szemben. Ismét harapdálni kezdem az ajkaimat, felszisszenek, ahogy kibuggyan a vérem.

Fémes.

Az előttem ácsorgó személy újra nyúlna felém, azonban megint csak loholni kezdek. Nem hagyhatom, hogy megint elkapjon. Nem lehetek a rabja örökké. Bár így még sosem jelent meg, tisztában vagyok azzal, ő az: a kellemes kilátástalanság.

Fuvallat.

A fellegek már elfedik a Holdat, amikor megállok egy sikátorban. Hajam összetapadt, gubancokban ragad a homlokomra. A falnak támasztom magam, lihegve rogynék össze. Így biztosan utol fog érni.

Fény.

Izzó világosság jelenik meg a zsákutca végében. Gyengén közelebb ballagok, mikor a fehér folt egy ember alakját veszi fel. Rémülten lekuporodom az ázott betonra, mialatt a másik énem fölém magasodik. Még mindig nem mérges, még mindig inkább csodál. Szuszogva várom, mit tesz velem. Egyre inkább elmerülök szinte éjszínű szemeiben.

Farkasszem.

Letérdel elém. Végigsimít a vádlimon, ezzel próbálja elterelni a figyelmemet az elkövetkezendő szenvedésekről. Ellazulok, engedem, hogy győzedelmeskedjen felettem. Hozzászoktam már, hogy erősebb nálam.

- Visszajöttél? - teszem fel a szokásos kérdést a lehető leghangosabban, bár még így is alig hallható.

- Én még nem jártam nálad - válaszol. Tekintete felragyog, és nyugtatólag elmosolyodik. Hangja lágy, kedvesen cseng. Ő tényleg nem az, akire gondolok. - Miért suttogsz?

- Tessék? - vonom fel a szemöldököm.

- Miért suttogsz? - ismétli meg az enyémmel azonos hangerővel. Mondata után kifújja a levegőt, ám sötétrózsaszín ajkai elnyílva maradnak, ezzel megmutatva ragyogó fogait.

- Én nem suttogok - jelentem ki határozottan, ellenben inkább hangzik motyogásnak.

- Akkor miért beszélsz ilyen halkan? - ráncolja a homlokát, miközben újra kisöpör egy tincset az arca elől. Úgy méreget, mintha tényleg érdekelném őt.

- Nem tudok hangosabban...

- Tudsz - igazítja meg a sajátomtól csak színében különböző felsőjét. - Csak hallasd a hangod, ha fáj, vagy ha éppen boldog vagy, és a megfelelő emberek felfigyelnek rád. Ahogy én is meghallottam néma kiáltásod.

Közel hajol hozzám, karjait átveti a vállamon, majd szorosan magához húz. Úgy érzem, mintha a tökéletes barátkozna a selejtessel; később pedig ellensúlyozva egymást ketten lennénk átlagosak. Viszonzom ölelését, fejünket egymás vállára hajtjuk.

- Ki vagy te? - mormolom a fülébe.

- Felszabadulás.

--

helló, gondoltam itt az ideje újrapublikálni ezt a novellát is, ha már erre voltam a legbüszkébb eddig.

na de, miért is került le?

call me liar, de Grecsó Krisztián véleményére vártunk a (mostmár ex) magyartanárommal februártól kezdve egészen augusztus végéig, ezért le kellett vennem innen - mivel ha esetleg megjelent volna az Élet és Irodalomban, nem lehetne fent itt. erre végül nem került sor, de talán nem is baj.

viszont, amilyen választ kaptunk végül, teljesen megérte az a fél év:

szóval igen, ez történt. híres vagyok (ಥ ͜ʖಥ)

hogy miért nem augusztusban jelentkeztem ezzel az irománnyal megint? fogalmam sincs. teljesen megfeledkeztem róla XD

anyway, köszönöm, hogy elolvastad, legyen szép napod :3