AZ enyém vagy

1.rész

Minden úgy kezdődött, mint minden lány életében. Normális élet, normális barátok, csak nálam a csonka család is az életem részévé vált. Igen. Egyel, kevesebben vagyunk, de ezt édesanyám-kiskorom óta belém nevelte. Bármikor szóba kerülne, a téma ő mindig találna valami kibúvót. De az évek alatt megértettem, csak az elején voltak nehéz pillanataink. Most már olyanok vagyunk, mint két barátnő, túl az anya – lánya kapcsolaton. Egy átlagos lány ez lennék én, Alexandra Green. Néha napján Green, de többen Alexnek hívnak. Különböző nevek, különböző jelentéssel. Ez mind én vagyok, a 19 éves kislány. Illetve annak vallottam magam. De mindent a maga idejében.

Visszatérve az én jelentéktelen életemre, anyám arcára mindig is egy furcsa megmagyarázhatatlan grimasz ült mindig, ha apám kerül, vagy került szóba. Régebben, amikor kicsi voltam, mindig zavarta néztem azokat a családokat az úgy mond „tökéletes" családokat, akik nem csak két személyből álltak. Az életem során sok mindenért meg kellett harcolnom, hogy tiszteljenek. De egy pontban valamelyik tanárom megkérdezte, hogy hol az apám. És a sok kérdés miatt a fejemben teljesen összezavarodtam. Aztán ahogy teltek az évek megtanultam kimondani a kimondhatatlant, de a jelentését még a mai napig nem sikerült megértenem. Habár megígértem anyámnak, hogy soha nem faggatom erről a témáról, de még is érdekelt. Rá kérdeztem, hogy vajon mit is jelent. Erre ő, távolba meredő szemekkel motyogott valamit arról, hogy miért történt mindez így. Azóta nem mertem rá kérdezni. Mi eddig így voltunk egy család. Rajta kívül nem volt szükségem senkire. Illetve azt hittem, hogy nincs. De ott még nem tartunk. A mai nap se volt semmivel se különlegesebb, mint a többi. Június közepe volt. A suli véget ért. A szobám biztonságában éreztem magam ilyenkor a legjobban. Semmi kedvem nem volt onnan kibújni az égető melegbe. Vagy is a tervem ez volt. Nem vagyok egy hangos lány, de a zenét csak jó hangosan érdemes hallgatni, úgy érzi át a hallgató a benne érezhető érzéseket. Ahogy a zene át járta a gondolataimat hirtelen kicsapódott a szobaajtóm és anyám lépett a hangszórókhoz, hogy letekerje a hangerőt.

- Ne haragudj kislányom, de tudod, hogy nem tudom elviselni a zenei ízlésed. Már ha lenne. – fintorog egyet, amitől számra mosoly kúszik. Szerinte nekem olyan nincs. Pedig mindenkinek más az ízlése ezt nem vitatom. Én a Rock zenét imádom, minden ütemével a szívem is együtt dobban. Sajnos anya a klasszikus zenét preferálja.

Szétnyitja a függönyömet, amit atom biztosra az ablak elé húztam védekezés gyanánt. Ahogy a keze elindul, úgy tör be a napfény a szobámba és árassza el. Én, mint egy riadt vámpír az ágyamra kucorodok. Majd kimegy. Ahogy próbál szemem alkalmazkodni a fényhez, egy nagy autó hangját hallani az utca felől. Kitekintve láttam meg a fura hang forrását. Egy költöztetős autó, az idő már nyomot hagyott a betűin. A mi házunktól kb. 50 m –re lévő háznál állt meg. Tudomásom szerint ott már, lassan 1 éve senki sem lakik. Ahogy figyeltem a rakodókat egy fekete telepjáró gurult a felhajtóra. Igazán elegáns nem egy régi darab biztos valami pénzes ember költözik a házba. Nyílt az autó ajtaja és egy magas kigyúrt fekete hajú férfi szállt ki, öltönyt viselt. A fekete anyag úgy simult a bőrére mintha csak rá öntötték volna. A nap, ahogyan megcsillant a barnás bőrén csábítóan csalogatott, fura érzés fogott el. Mi történt velem? Szemem végig rajta tartottam, de sajnos nem sokáig tehettem. Ahogy feltűnt olyan gyorsan is tűnt el. Gondolataim fura játékba kezdtek. Csak anya hangja törte meg a kis fogas kerekek működését.

- Alex, le tudnál jönni? – a legrosszabb pillanatban, pont, amikor őt is figyelhetném.

- Megyek már. – majd felvettem a jó kislány mosolyt

- Láttad, új szomszéd érkezett. – hangjában izgatottságot véltem felfedezni, arcán mosoly volt szeme csak úgy csillogott

Mi lenne, ha meghívnád őt este egy vacsorára? – csak ugye viccel, pont én, aki minden hím neműtől a legjobban menekül.

- Hát, izé nem is tudom, hogy jó ötlet lenne – e. – próbáltam keresni egy értelmes kis kaput

- Nem a kifogásokra vagyok kíváncsi Alexandra Green. – hú, ritkán hív a teljes nevemen, mindig csak akkor, ha bajt csináltam

Mindig ezt csinálja, ha új szomszéd érkezik, valahogy bele van építve a génjeibe. Na, ez belőlem valahogy kimaradt. Még szerencse. Ahogy a fejtágításon is túlestem a szobám menedékében leltem megnyugvást. Vagy is csak az ablakból akartam figyelni őt. De semmi mozgás csak a munkások pakoltak, egyik bútort, a másik után. Idegesítő volt őt nem látni.

Nem is emlékeztem, hogy milyen rég lehettem az ablakba. Szemem még mindig őt kereste, valami megfogott benne, ami nem engedett szabadulni. Hiába próbálok rájönni, hogy mi lehet az. Sajnos most nem megy.