Amsterdam •LS•

Prológus

Kigyúlt a vörös lámpa, ő pedig helyet foglalt velem szemben az asztal túloldalán.

- 2018. november másodika, 22 óra 03 perc. A kihallgatásra a belfasti rendőrség bűnügyi osztályán kerül sor. A nevem Liam Payne nyomozó. A gyanúsított személyes kérésére váltottam fel Sharon Michealsen nyomozó kollégámat a kihallgatás feladata alól. A gyanúsított előzetesben tájékoztatva lett róla általam, hogy a kihallgatás rögzítés alatt áll. A gyanúsított továbbá tájékoztatva lett a jogairól, annak felhasználási körülményeiről, illetve azzal való visszaélésének következményeiről. A gyanúsított nem kívánt élni ügyvédi védelem jogával. A gyanúsított teljes neve Louis William Tomlinson, született 1991. decemberében. - hadarta végig, akár egy befásult gépezet, majd hanyatt dőlt a székében, és felnyitotta a magával hozott rendőrségi mappát. - Most pedig megkérem Mr. Tomlinsont, hogy későbbi hangazonosítás céljából mondja el a nevét.

- A nevem Louis Tomlinson.

Liam nyomozó bólintott, mintha csak dicséretnek szánná, hogy tisztában vagyok a saját nevemmel. Talán arra számított, hogy még a személyes adataimat is tagadni fogom, amit bármikor vissza lehet követni a rendszerben? Ugyan. Nem célom még több hazugság mögé rejtőzni. Gyilkos vagyok, nem hazug.

- Szeretném tisztázni Önnel, Louis - hajolt előre, ujjait a fém asztallapon fontoskodva egymásba fűzte. - Hogy bár önként adta fel magát a hatóságoknál, ettől még a vádat, a bűnt, amit elkövetett, Belfastban sem nézik jobb szemmel, mint Hollandiában. A vád pontos megnevezése pedig: emberölés, gyilkosság.

- Kérlek, Liam, ne kezelj úgy, mint egy idiótát! - tekertem körbe a nyakamat unottan.

A nyomozó elhalkult. Összeszűkítette sötét szemeit, amitől a húszas éveiben járó férfira így rá lehetett volna még húzni vagy tízet, majd azokat a keskeny szemeit először a fejünk fölött lévő kamerás egységre emelte, aztán pedig a vörös lámpa kapcsolója felé. Pontosan tudtam, mi jár a fejében, de nem is szórakozásból kérettem ide őt a ribancosan kinéző kolléganője helyébe. Egyrészt, ha még két másodpercet együtt kellett volna töltenem azzal a plasztik picsával négy fal közé zárva, akkor egy pillanat alatt elszerzem tőle a szolgálati fegyverét, és inkább fejbe lövöm magam, mintsem kivárjam a villamosszéket. Másrészt pedig, amit mondani készülök, talán Liam szemében nagyobb értelmet és megértést nyer, mint az a rideg, embertelen jelző, amit a kartonomba írtak. Nem várom el, hogy lemossa a vért a kezeimről, de eszem ágában sincs úgy börtönbe menni, hogy senki nem tudja a ferdítetlen, valós igazságot!

Liam ekkor döntött - a javamra szerencsére. Felállt a székéből, begombolta a gombokat sötétkék öltönyzakóján, félkézzel feljebb tolta az orrán fekete keretes szemüvegét, és miközben a rubintvörös nyakkendőjét igazgatta bele a zakóba, elindult az ajtó melletti piros, műanyag kapcsolóhoz. Ahogy kattant a pöcök, a lámpa kihunyt az ajtó felett. Hang már nincs, de képi megfigyelést továbbra is folytathatnak. Azt hiszem, egyelőre ennyivel kell beérnem.

Visszaült a helyére, és visszavette ugyanazt az előregörnyedős pozíciót, mint azelőtt, hogy felállt volna. De ezúttal bizalmasan még közelebb dőlt hozzám, mintha tudta volna, hogy a falnak is füle van. Szép dolog, ha nem bízol a saját embereidben.

- Mondd, Lou, mégis mi a szar ez az egész?! Könyörgöm, mondd, hogy az egészhez semmi közöd, csak tőrbe csaltak, megfenyegettek, átbasztak vagy tudom is én mi a fasz, de kérlek nyugtass meg végre, hogy csak áldozat vagy ebben az egészben!

A fejemet ráztam.

- Nem mondhatom, Li...

Éreztem, hogy egyre nagyobb góc nő a torkomban. Liam elkeseredett próbálkozása arra, hogy a számba adja a számára megnyugtató szavakat csak ráébresztett valamire, amit talán már régebb óta tudok, csak egyszerűen nem mertem bevallani még saját magamnak sem. Áldozat voltam. Egész idő alatt úgy táncoltam, ahogy az a kibaszott pszichopata fütyült! Szánalmas voltam, amikor bedőltem a meséinek... Amikor elhittem, hogy vele jobb lesz, vele más lesz, hogy ő kellett eddig az életembe. Ostoba voltam... De már vége. Elintéztem, hogy soha többé ne tudjon senkivel kibaszni, hogy villás nyelve többé ne köpjön mérges hazugságokat!

Liam összezárta végre a száját, amikor sikerült felfognia, hogy valóban nem fogom azt mondani, ami a könnyebben elfogadható magyarázat lenne mindkettőnk számára. Nekidőlt ismét a szék háttámlájának, és keresztbe font karjaival csalódott ráncokkal a szemei körül nézett rám.

- Mondd el, mi történt! Kérlek... - könyörgött, mintha csak az ő élete múlna ezen a vallomásom.

Teleszívtam a tüdőmet a poros, pince szagú szobalevegővel, majd az összebilincselt kezeimet felfektettem az asztalra, és előrébb csúsztam a széken. Egy hosszabb ideig, míg összeszedtem a gondolataimat, csak rabságom fémes béklyói hallatszottak, ahogy össze-összekoccantak a hasonlóan rozsdamentes acélból gyártott asztal lapjával, amikor a körmeim birizgálása miatt megmozdult a csuklóm.

Öt koccanás után sikerült erőt vennem magamon, hogy visszamenjek térben és időben oda, ahol ez az egész kezdetét vette, és tiszta vizet öntsek a pohárba.

- Az egész egy májusi reggelen kezdődött...