Doll

2.fejezet

Szédülve ébredek. Rengeteg bajom van jelenleg, de mindet leküzdöm. Csak azt szabad éreznem, amit a Gazdám megenged. Ő pedig nem engedett meg egyetlen érzést vagy fájdalmat sem.

Nem engedték meg hogy kinyissam a szemem, de megteszem. Azt tanították, hogy ha felébredünk, nyissuk ki a szemünk hogy jelezzük ébrenlétünk, hacsak a Gazdánk nem ad más utasítást. Azt mondták, hogy ezután nem szabad mozdulni, csak ha a Gazdánk arra utasít.

Lassan körbenézek, de nem mozdítom a fejem. Ugyanabban a szobában fekszem, az ágyon, betakarva. Karjaim a takarón, a harapásnyomon úgy érzem mintha lenne valami. Talán gézlap. A szemem sarkából látom, hogy az ágy mellett elhelyezésre került egy szék, amin a Gazdám ül. Engem néz. Ügyelek rá, hogy közvetlenül ne nézzek rá, így csak homályosan veszem ki az alakját.

- Végre felébredtél... Már kezdtem megijedni hogy valami bajod esett amiért túl sok vért szívtam. Pedig nem akartam túl sokat inni. Egyáltalán nem is akartam inni a véredből, de nem tudtam kezelni az étvágyam... Aztán mikor belekóstoltam nem voltam képes arra hogy leálljak. Bocsánat. Igazából, hogy őszinte legyek nem nagyon, sőt egyáltalán nem ismerem az embereket, ezért nem igazán tudtam hogy mekkora az a mennyiség amitől elájulsz. Azt hiszem. - Bocsánatot kért. A Gazdám bocsánatot kért. Nekünk azt mondták, hogy a Gazdánk nem tehet olyat ellenünk, ami miatt a legkisebb megbánással tartozna. Ha mégis, az esetben valami nagyon szörnyűt kell elkövetnünk ellene, ami miatt a Gazdánk elvárásainak megfelelően kell bűnhődnünk.

- Sajnálom, Gazdám. - mondom bűnbánóan. Nem adott engedélyt arra hogy beszéljek, ami azt jelenti hogy szabályt szegtem. Azonban ha nem mutatok bűnbánatot amiatt, hogy bocsánatot kellett kérnie, azzal is szabályt szegek.

- Mit sajnálsz? - kérdezi lágyan.

- Hogy bocsánatot kellett kérnie, Gazdám.

- Ezt nem kell sajnálnod. Az én hibám volt hogy elvesztetted az eszméleted... - Nem tudom milyen arcot vághat, mivrl a plafont nézem. Nem kaptam rá engedélyt hogy megmozduljak. Bár kíváncsi lennék rá hogy nézhet ki most. Mármint ha lehetnék kíváncsi. Azonban nem kaptam rá engedélyt, így nem lehetek. - Egyébként hogy vagy? Fáj valamid?

- Nem fájhat Gazdám. - mondom érzelem mentesem.

- Ezt hogy érted? - kérdezi értetlenül.

- Nem kaptam rá engedélyt.

- Miért kéne hozzá engedély? Azt nem tudod irányítani hogy rosszul vagy-e, vagy hogy fáj valamid, nem? Vagy Ez az embereknél máshogy van...? - értetlenül, és kissé zavartan kérdezőködik. Mintha kezdene elbizonytalanodni.

- Nem tudom irányítani, Gazdám.

- Akkor miért kell hozzá engedély?

- Mert mindent amire nem mondja hogy szabad Gazdám, az tilos.

- Akkor ezért nézel olyan meredten...? Ezért vagy olyan érzelemmentes, vagy nem is tudom... - kérdezi meglepetten.

- Igen, Gazdám.

- Oh, Öhm... Akkor szerintem tisztázzunk pár dolgot... Először is, nyugodtan mozogj ahogyan csak akarsz, meg ahogy kényelmes. Rám is nyugodtan rámnézhetsz bármikor, meg nézelődhetsz is a szobában... És beszélhetsz hozzám amikor csak akarsz. Meg érezhetsz fájdalmat, rosszullétet, bármit, amit az emberek érezni szoktak. Nem kell elfojtanod. És... Egyelőre csak ennyi jut eszembe. Rendben?

- Igen, Gazdám. - Akkor most már érezhetem a fájdalmat és a rosszullétet amit a vérveszteség okoz.

Oldalra fordítom a fejem, és meglátom a Gazdám. Fekete pulóver és szaggatott farmer van rajta. A lábai keresztbe vannak téve, kezeiben egy könyv pihen. "Általánosságban az emberekről" a címe. Többet akarna megtudni a fajtámról? Nem tudom. Nem kaptam engedélyt arra hogy kíváncsi legyek.