Ugye mondtam, hogy nem volt túl sok barátom. De nem is kell, csak egy vagy kettő akikben igazán megbízol. Az előítélet és a közösség hangulata (ez egy fajta takaró) sokmindent meghatároznak. De amint valaki kitud bújni ezek mögül az többet lát mint senki más. Észrevesszük az apróbb kis kedvességeket, a szeretetet.
Amikor én úgy éreztem hogy nem bírom tovább. Valaki kezét nyújtott nekem a takaró mögül. Aki végre megmutatja belső értékeit. Csillapítja ezzel fájó szívem súját. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk. Ha valameikünket piszkálták a másik visszavágott. Ennél csak jobb lett amikor egy új taggal bővült szerény csoportunk. Őt már mind a ketten régebbről ismertük. Így sokkal könnyebb volt újra össze barátkozni. A durva, de mégis vicces beszédével ki színezete a napjaimat. Köztük egy igaz és tartós barátság alakult ki. Mindig mellettem álltak, de sajnos ők sem mindehatók. Hiába tudtam, hogy van akiszeret és ismer, mégis sokszor egyedül éreztem magam.
Meg tudnak védeni külső vagy ideiglenes bántástol téged, de a szívedet teljesen nem. Mindig marad benned egykevés gyötrelem. Ami egy idő után felemészt majd téged. A barátok nélkül nem tudnánk még őrizni önmagunkat, mert a fájdalom és a gyötrelem el torzítana minket. Ha van egy igaz barátod akkor becsüld meg, és soha ne akard megváltoztatni őt. Mert a szeretett állandó és könyen el veszíthető. Persze vannak olyan pontok ahol nem tudnak segíteni. És ha ár nincsenek melletted az emlékük boldog, és szomorú is egyben.
Soha se hagyd, hogy egyedül maradj!
