[ 1899 ] ✔

Merengő

Albus Dumbledore keserédesen meredt a semmibe.
Az igazgatói iroda tágas térsége hirtelen üresnek tűnt és hiába volt ott az igazgatók képének társasága, a magány táncra hívta a lelkét, hogy szépen lassan felemészthesse azt.
Mihez kezdjen most? Pár hónapon belül biztos meghal, Perselus Piton -a leghűségesebb ember akit valaha ismert - megfogja ölni őt.
A merengőhöz lépett és a féltett emlékeket tartó üvegek között kezdett kutakodni.
Nem a haláltól félt. Elvégre, ő csak egy megkeseredett öregember volt, akit élete végéig bűntudat emésztett.
Aki a nagyobb jóért bármit feláldozott, akár életeket is. A sajátját is feláldozta.
Keserűen elmosolyodott. Később nem lesz ideje a múlton keseregni (és talán kicsit személyiségébe tartozott a szomorkodás, hiába nem nézték volna ki belőle); hát megteszi most.
Ugyan a gonosz nem alszik; most egy kicsit igazán békén hagyhatják.
Egy - a féltett, rejtettebb részlegből - előkerített üvegcse manipulált tartalmát a merengőbe borította.
Az üveg felcetlizett részét sem olvasta el, nem számított hova megy, csak a múltba vezesse.
Egy dologgal viszont nem számolt; Gellert Grindelwald is ott lesz.

Az idős férfi Godric's Hollowban, Bathilda Bagshot házában termett, az otthonos kis légkör belengte a házat.
Magát pillantotta meg a nővel beszélgetve, éppen nevettek valamin.
A fiatal, életerős Albus Dumbledore már kicsit megnövesztette a haját, kék szemében izgalom csillant ahogy egy ismeretlen fiú bejött a helységbe és Bathilda Bagshot dédunokaöccseként mutatta be magát.
Gellert gyönyörű volt, még a torzuló önmagának eredeti verziója, ő, a szőke, kékszemű, fiatal Gellert Grindelwald. Akinek beleszeretett az ideáiba, a terveibe és az egész lényébe.
Az emlékező (bár gyomra összeszorult) újra elmosolyodott és hagyta, hogy egy kicsit az emlékek megégessék, 90 év alatt az ember sok mindent megemészt és elfelejt.
A két fiú eközben kezet fogott és azonnal beszélgetni kezdtek. Az első beszélgetésektől fogva elválaszthatatlanok lettek, leginkább attól a ponttól mikor a Halál Ereklyéiről esett szó.
Az egyik eszmecseréjük során kezdte el Grindelwald sötét terveit bevezetni a másik fejébe, amit a fiatal Albus elkápráztatva hallgatott.
Gellert eszméi szöget ütöttek a fejében és az emlékező szégyenkezve nézte kívülről önmagát és a másik egyenrangú fiút, akik találkozásából a legvégén semmi jó nem sűlt ki.
Mikor magát hallotta a hataloméhségéből beszélni, ideges lett és teljesen megbánta, hogy nem nézte meg az üveg nevét amit a merengőbe öntött.
Hirtelen változott a helyszín az emlékben; a patak csobbanásának és Gellert harsány nevetésének visszhangja lengte be a környéket.
A fiatal Albus prüszkölve emelkedett fel a vízből, fürtjei vizesen lógtak az arcába.
Szőke társa mosolyogva nyújtotta a kezét hogy kisegítse társát a vízből, ám a vacogó, kalimpáló fiú magára rántotta a "merénylőt" így már ketten dideregtek a (tavasz gyenge napsugarai miatt még hideg) vízben.
Gellert-be fagyott a nevetés, néma sikoly hagyta el a torkát, amin Albus nem volt képes megállni a (nehezen kipréselt) kuncogást.
A két varázsló egymásba kapaszkodott a vízben, aztán miután Albus abbahagyta a kacagást, elhallgattak.
Grindelwald végül a másikhoz hajolt és az ajkaik összeforrtak. Mikor Gellert magabiztosan eltávolodott a másiktól, Albus újra csókba húzta a fiút és hirtelen már a víz hőmérséklete sem bántotta a bőrüket.
Az emlékező mintha nem is magukat látta volna, mintha egy aranyos szerelmi történet pörgött volna a szeme előtt amiben az első csók körülményeit mutatják be.
A következő helyszín a könyvtár volt, az idős Albus leült a fiatal önmagukkal szembe lévő fotelben.
Grindelwald a fiatal Albus ölében pihentetve a fejét olvasgatott az ereklyék után; nem zavarta a tény, miszerint a fejtámlája egyre keményebb lett, nyugodtan lapozgatott a piros könyvében.
Albus vörös fejjel próbálta nyugtatni magát és nem olyan dolgokra gondolni, amik csak mégjobban felcsigázzák a fantáziáját, azonban ezt a másik eléggé megnehezítette a ficánkolásával.
- Gellert... könyvtárban vagyunk - sziszegte Albus egy idő után megadóan.
Gellert megköszörülte a torkát, úgy tett mintha nem is hallotta volna, tovább olvasta a könyvet amit épp talált, de mostmár erősebben mozgatta a fejét, amitől Albus felszisszent és megelégelve a szituációt, kikapta a másik kezéből a könyvet és ráhajolt, suttogni kezdett.
- Tudom, hogy nem olvasod. Gyorsabban mozog a szemed, mint ahogy olvasni szoktál. És tudom, hogy mire megy ki a játék.
Gellért angyali mosolyra húzta a száját, majd Albus füléhez hajolt, mély, búgó hangon, halkan kezdett el beszélni.
A (láthatóan pajzán) mondandója végére Albus olyan vörös lett, hogy a Gellert kezében lévő könyv borítója is megirigyelhette volna.
Gellert végigsimított Albus arcán, mindketten felpattantak a székből és kéz a kézben kisétáltak (talán kissé már futva) a könyvtárból.
A többi helységben tartózkodó csak mosolyogva megrázta a fejét és tovább olvasott, mintha mi se történt volna.
Az idősebb Albus a következő emlékben a hálószobájában találta magát, ahol a két fiú a régi ágyában feküdtek, Gellert az ujjaival körözött Albus csupasz mellkasán.
A reggeli napsugarak sütöttek a szőnyegre és a fiatal Albus-nak olyan érzése volt, mintha már a világot uralnák.
Gellert eltűnődve meredt ki az ablakon.
Albus egy puha csókot nyomott a másik állára.
- Min gondolkozol?
A szőke fiú egy picit megrázta a fejét majd lenézett a másikra.
- Nem érdekes. Ideje felkelni. Sok dolgunk van még ma.
Az idősebb Albus tényleg elgondolkodott, ahogy a jelenetet bámulta.
Akkor olyan varázslatos volt, mostmár csak egy keserű szájíz. Megrázta a fejét és a helyszín változott.