Fogadásból szerelem - Befejezett -

14. Rész

Istenem de megtudnám azt szokni, hogy mikor felkelek akkor fekszik mellettem valaki! Tudni, hogy ő mindig itt lesz neked, soha nem fog elhagyni és szeretni fog... tudom, hogy nem elöször alszik itt, mégis ilyen gondolatokkal keltem ki reggel az ágyamból. A kezemmel próbáltam kidörzsölni az álmot a szememből, mikor kopogtak a szobám ajtaján.

- Igen? - szólaltam meg a reggeli rekedtes hangomon.

- Ébren vagytok? - nyitott be anya a szobába.

- Csak én. - válaszolom. - Miért? - óvatosan kihúzom a karomat Stephanie feje alól és lassan felülök az ágyban, hogy úgy tudjak kommunikálni az anyámmal.
Anya halkan bejön az ajtón, majd maga után becsukja azt, és közelebb jön az ágyhoz.

- Ki ez a lány? - kérdezi, mire összeráncolom a homlokom.

- Ezt hogy érted? - kérdezem

- Úgy, hogy már másodjára hozod haza, előtte meg három napig itt volt nálunk! Eddig soha nem csináltál ilyet, nem szoktad hazahozni ugyan azt a lányt kétszer, és nem engedted meg senkinek hogy néhány óránál többet maradjon itt! - mondja, de mielőtt bele szólhatnék, folytatja. - De az a legfurcsább, hogy ezzel a lánnyal semmit nem csináltál! - itt egy kis szünet után folytatta újra. - Mond fiam, csak nem szerelmes vagy? - egy pillanatra ledermedtem erre a kérdésre de aztán kitört belőlem a színtiszta nevetés. Olyan jóízűen még szerintem nem nevettem életemben. Azon is csodálkoztam, hogy Stephanie nem kelt fel rá.

- Jaj anya, nagyon vicces vagy! - elkezdtem letörölgetni a szemem alól a nem létező könnyeket, majd utána néztem rá anyámra, aki rezzenéstelen arcal nézett engem. - Te ezt most komolyan kérdezted? - kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, komolyan kéredeztem fiam! - néz rám szúrósan. Sóhajtottam egyet, majd ránéztem az alvó lányra. Gyönyörű volt, még így kócos hajjal, karikás szemekkel, smink nélkül is... lassan az arcára vezettem a kezem és megsimogattam azt, álmában elmosolyodott, mire nekem is mosoly jelent meg az arcomon.

- Nem vagyok szerelmes. - válaszolom végül anyámnak. - Csak... azt hiszem, hogy kezd megváltozni bennem valami...

--------------------

Miután anyám kiment a szobából vissza feküdtem Stephanie mellé és újra átöleltem. Nem vagyok szerelmes... nem is értem miért gondolja ezt anyám... egyszer fordul elő az, hogy egy lányt kétszer hozok haza és már egyből azt a következtetést kell levonni belőle, hogy szerelmes vagyok? Most komolyan? Néha nem értem a szülőket... oké tény és való, hogy többet érzek iránta mint szimpla barátság, de én ezt nem nevezném szerelemnek, inkább csak vonzalomnak. Stephanie lassan megfordult a karjaim között, és a fejét a mellkasomra hajtotta, a bal kezét meg a hasamra tette, és így aludt tovább. A jobb kezemet levezettem a derekához és ott tartottam, hogy ne csússzon le rólam, és így néztem ahogy alszik. Gyönyörű lány... elmosolyodtam a gondolataimon... anyának lehet mégis igaza lenne...?

--------------------

Arra keltem, hogy valaki simogassa az arcomat, mosolyomat próbáltam vissza fogni, de a szám sarka megrándult, így saját magam buktattam le.

- Végig ébren voltál? - kérdezi meglepetten.

- Nem! - válaszolok rekedtes hangon. A szememet még mindig csukva tartva ölelem át másik kezemmel is Stephaniet és húzom még közelebb magamhoz.

- Ah! - nyögött egyet.

- Nem ilyen helyzetben kéne nyögdécselned Sopha! - szidom le egy nagy mosollyal az arcomon. Sophianak fogom hívni, én leszek az az ember aki a második nevén fogja szólítani, különb akarok lenni a többi embertől!