Fogadásból szerelem - Befejezett -

2. Rész

- Mégis hol a faszomban tartózkodtál ennyi ideg te kis hülye kurva?! – mi a fasz?! Ki ez a férfi?! Ja várjunk csak, a nevelőapja! Szegény csaj... biztos nem lehet valami jó élete, ha így bánnak vele... inkább nem is hallgattam tovább a kiabálást, nem voltam rá kíváncsi, megfordultam és elindultam haza. Már vagy három utcával arrébb voltam Stephanieék utcájától, mikor meghallottam, hogy valaki a hátam mögött fut. Hátra fordultam és megláttam Stephaniet, aki épp a pirosnál futott át. Dudaszó, fékcsikorgás, nem tudom, hogy miért, de a testem önmagától cselekedett, odafutottam és még épp időben rántottam el a kocsitól, ami tovább is száguldott, nem állt meg. A lányt, ahogy megfogtam és magamhoz öleltem, elsírta magát.

- Shh! – kezdtem simogatni a haját, de hírtelen felkapta a fejét és rám nézett. Ahogy meglátott, kikerekedtek a szemei és ellökött magától.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezi flegmán, közben letörölte az arcáról a könnyeket. Egy kicsit jobban megnéztem az arcát, amit észre is vett. - Mi van?! Mit nézel annyira? – kérdezi ingerülten.

- Nincs rajtad szemüveg. – egész szép arca van, most, hogy nincs rajta az a nagykeretes fekete szemüveg, egész szép lány.

- Mit keresel itt? – kérdezi meg újból.

- Mi történt? – hagyom figyelmen kívül a kérdését újra, miközben zsebre dugom a kezem.

- Neked ahhoz semmi közöd! – vágja oda csípősen. – És egyébként is! Nem kellett volna elrántanod az autó elől! – na ezen nagyon meglepődtem.

- Én kérek elnézést, hogy megmentettem a drága életed! – teszem fel védekezően a kezeimet. – Legközelebb hagyom, hogy elütesd magad! – mondom, majd hátat fordítva neki, újra elindultam haza. Egyszer segítek egy embernek, akkor is ezt kapom, hogy "nem kellett volna"? Basszák meg magukat! Többet nem segítek senkinek, ha egy egyszerű köszönömöt sem tudnak kinyögni.

- Várj! – szól utánam, mire megállok és hátra fordulok. Felhúzom a szemöldököm, és úgy várom, hogy folytassa. – Kösz, hogy megmentettél! – mondja lehajtott fejjel. Én csak egy bólintással nyugtáztam, majd ott hagytam, újra elindultam haza és most senki nem állított meg benne. Ahogy haza értem, egyből meg is hallottam anyám hangját, ha jól hallottam, akkor a konyha felől.

- Szia szívem! Gyere egy kicsit ide! – teljesítettem, amit kért és már ott is teremtem.

- Szia anya! – köszöntem neki miközben adtam neki egy puszit az arcára.

- Na mesélj csak nekem! Hol is voltál tegnap éjjel? – vont kérdőre.

- Az egyik haveromnál! Bulit szervezett és meghívott! – rántom meg a vállam.

- És nekünk luxus szólni? – kérdezte, majd letette a kezében lévő fakanalat és felém fordult. – Apád is és én is halálra aggódtuk magunkat!

- Anyaa~! Már felnőtt vagyok! Tudok magamra vigyázni! – mondom széttárva a kezem.

- De akkor is! Amíg itt laksz, addig kötelességed elmondani, hogy hol tartózkodsz! – néz rám szúrósan, majd visszafordul a főztje felé. – Menj fel! Aztán majd szólok, ha kész a kaja! – mondta rám sem nézve.

- Rendben! – morgom az orrom alatt, majd elindultam a szobámba és ott meg bedőltem az ágyamba. Nem tudom miért, de a gondolataim Stephanie felé terelődtek. Miért bánnak vele így a nevelői? Miért nem csinál semmit ellene? Már felnőtt nő, simán elköltözhetne onnan! Vajon ezért is cigizik? És ezért olyan flegma? De kezdjük ott, hogy mi történt a szüleivel? Miért került nevelőkhöz? A nagy gondolatmenetemet anya szakította félbe.