A Vadász

1. rész

-Mégis mit gondolsz, mit tudsz tenni ellenem?- kérdezte a lány széles, magabiztos mosollyal az arcán. A fiú kezében felhúzott számszeríj, és a tető szélén ácsorgó alak mellkasára célzott. Felvonta fél szemöldökét, amolyan 'na, szerinted?' stílusban.
-Akkor meg mire vársz?! Lőlj le!-  nézett a lány kihívóan, majd bal lábát hátratette egészen a háztető széléig. Alatta húzódott a várost körülvevő fal, és egyetlen ugrással az erdőben lehetett volna. De túl magasan voltak, ahhoz hogy bármilyen emberi lény meg úszhassa az ugrást a durva talajra, legalábbis súlyos sérülések nélkül biztosan nem.
-Na mi lesz?- kiáltotta oda, majd élesen felkacagott. Nevetése őszintének tűnt, de inkább gúgyos volt.
-Nem tudsz ártani nekem halandó.- vetette oda a lány megvetően.
-Nem vagyok halandó - sziszegte a fiú számszeríja mögül. Nem tudta kivenni ilyen sötétben a betolakodó arcát, de nem is kellett.
-Vadász vagyok.- jelentette ki, és hangjában büszkeség csengett a rangja miatt.
-Te. Nem. Vagy. Vadász!- szinte csak köpte a szavakat, és otthagyva a tető szélét minden tagra tett egy lépést előre, míg végül olyan közel ért, hogy a fegyvert csak centiméterek választották el a testétől. A fiú ilyen közelről már látta éles arcvonásait, mélykék szemét, bár a sötétben majdnem feketének tűnt, érezte rajta az erdő illatát.
-Ne merd magad Vadásznak nevezni! Eladtad magad! Eladtad a fajtádat! Eladtad az egész népünket! És mindezt miért? Pár cipóért? Egy kényelmes ágyért? Vagy talán a szőszke kis ágymelegítődért?- húzta szánakozó félmosolyra a száját. A Vadász leengedte számszeríját, majd egy villámgyors mozdulattal képentörülte a lányt. Tényleg nem tudta lelőni, de nem engedhette, hogy így beszéljen vele. Megvárta mire felemeli a fejét, kisöpri a szeméből hosszú, éjfekete haját és végre az ő szemébe néz.
-Nem adtam el semmit, és senkit, főleg nem magamat!- monda halkan, ám annál dühösebben a lány arcába.
-Akkor miért dolgozol a világ legvarázstalanabb földijének?!- faggatta szemrehányóan. A fiú tényleg a királynak dolgozott már  egy hosszú évtizede. Személyes testőre volt az uralkodónak, kint kellett tartania a mágiát a város falain kívűl - már amennyire ez lehetséges volt. Régen az ilyen embereket megvetette, és a népét védte a varázstalanoktól - nem fordítva. De az idők változtak, az ősi nép, és vele együtt a mágia kifakulóban volt. Ha nem alkalmazkodott volna, egy idő után ő is eltünne... Legalábbis ő így gondolta. Sokan utálták a döntése miatt - főleg azok, akik hitték, hogy a mágiát fel lehet támasztani. De őmaga erről már rég lemondott.
- Azok az idők már elmúltak - mondta és bár nem akarta, hangjában fájdalom csendült. Majd emlékeztette magát, hogy ki is ő, és miért van itt, és határozottabban szólt:
- De a törvény rád is vonatkozik,- nézett a lány hátán hibálózó szövetzsákra- és nem számít, hogy egyszer elszöktél, most lógni fogsz a bűneidért.
A lány szorosabbra fogta a zsák száját, és erre fémesen csillingeltek a benne lévő, frissen lopott ékszerek, üvegcsék, fiolák, apró fegyverek és egyéb, a lány számára szükséges holmik.
- Ha most visszaadsz mindent amit elvettél, akkor elengedlek- ajánlotta fel a fiú ahogy lenézett a lányra, és ajánlatával önmagát is meglepte. Nem akart ilyen jószívű lenni senkivel, még akkor se, ha az a saját népéből való volt. A kegyetlenségért fizették, és próbálta ehhez tartani magát, szívét már évekkel ezelőtt megkeményítette, és elzárta, hogy embersége ne legyen akadály.
A lány kihúzta magát, oldalra hajtotta a fejét, kissé lebiggyesztette alsó ajkát és a fiú kifejezéstelen arcát vizslatta. Jóképű ifjú volt, ahogyan mindíg is, de rövidre vágott sötét hajával, borostájával és királyi harci öltözetével most sokkal inkább tűnt férfinak mint amikor a lány utoljára látta őt. Majd a tolvaj elmosolyodott, és eszelősen nevetni kezdett.
- Ha azt akarod, hogy adjam vissza,- kezdte kellemes, csevegő hangnemben- akkor légy férfi és küzdj meg érte!- szinte kiabálta az utolsó szavakat, és szeme dühtől izzott. Majd újrakerzde őrült hahótáját és a tető szélére hátrált, folyamatosan tartva a szemkontaktust.
- Ne kísérts, lidérc- szólt a Vadász majd egy villámgyors mozdulattal ő is a tető széléhez lépett, és a lány felé kapott... De elkésett. A lány addigra hátralépett, le a tetőről és a lombok felé zuhant majd hangtalanul eltünt köztük.