A Vadász

5. rész

 Reinát egyszerre bosszantotta és szórakoztatta, hogy mennyire félnek a halandók a mágiától. Lukas arcára kiült a félelem. Fejében gondolatok milliói röpködtek egymás után, próbált kitalálni valamit, hogy hogyan tudna megszökni, de hiába gondolkozott, be kellett látnia, hogy vajmi keveset tud a varázslatról. Úgy látszott bele kell törődnie, hogy egy darabig nem szabadul. Reina érdeklődve figyelte, úgy tűnt, mintha olvasna a gondolataiban, de nem szólt semmit. Percekig hallgattak mielőtt a lány közelebb húzódott, Lukas vállára tette a kezét, és finoman lenyomta a földre, hogy hozzáférhessen a kötéshez. Óvatosan lefejtette a pólyaszerű anyagot, majd kis vizet locsolt a seb környékére, és letörölte az alvadt vért. Lukas most pillantotta meg sérülését először, és apró kis öltéseket vélt felfedezni rajta. Nagyon remélte, hogy a lány ért a dolgához, mert tudta, hogy milyen gyorsan elfertőződhet egy ilyen seb. Aztán Reina turkált kicsit a batyujában és előhúzott belőle egy apró üvegcsét, pont olyat amilyen a patikus polcán szokott katonás rendben sorakozni. Lukas sejtette, hogy a lány nem tisztességes úton jutott hozzá, de jelenlegi állapotában okosabbnak tűnt nem firtatni a dolgot. Miután Reina végzett a kötéscserével, visszahúzódott a búvóhely másik felébe, és onnan nézte Lukast.
- Holnap indulunk- szólalt meg hirtelen.
- Hová? - kérdezte Lukas. Látszólag egyszerű kérdés volt, de valójában igyekezett minél többet megtudni a jelenlegi helyzetéről és az útirányról - hátha talál valakit, aki ért a mágiához és le tudja szedni róla a kötőbűbájt. Azonban Reina átlátott a szitán és nem válaszolt. Úgy döntött, csak és kizárólag annyit oszt meg a fiúval amennyit feltétlenül szükséges.
- Aludj- mondta inkább és kezébe markolta tőrét, majd elfeküdt a bejárat mellett, és látszólag azonnal el is aludt. Lukas nagyot sóhajtott, és belátta, hogy ma már nem tehet semmit, így inkább megpróbált pihenni. Álmában a kastély hosszú, kihalt folyosóin kódorgott, majd az egyik folyosó végén meglátta a fekete hajú lidércet. Üldözőbe vette, de nem érte el, hiába próbálkozott. Majd a lány hirtelen megállt, Lukas felé fordult és rámosolygott. A fiú továbbra is futott felé, kezét kinyújtotta, már nem sok kellett, hogy megérintse... De amikor ujjait csak pár centi választotta el a lánytól, annak arcán gúnyos arckifejezés terült el, majd köddé vált. Lukas elesett, és keresztülcsúszott azon a helyen ahol egy pillanattal ezelőtt még a lány állt... A fiú lihegve ébredt álmából, mintha a valóságban is futott volna, de a lányt sehol sem látta, sőt, kis batyuja is eltűnt.

Nagyot dobbant a fiú szíve. Eljött a nagy pillanata. Lukas sziszegve, és magában roppant kreatív káromkodásokat mormolva ült fel, és lihegve a sarkára ült. Már ez is teljesen kimerítette, a hasán lévő seb égetően fájt, biztos volt benne, hogy a varratok ellenére felszakadt. Tudta, hogy nagyvalószínűséggel megöli magát, egy felszakadt sebbel az erdő közepén fél napig sem húzza. A vadállatok rögtön kiszagolták volna, bár amúgy sem volt még csak ötlete sem, hogy merre menjen. Nem tudta hol van, vagy milyen napszak van. És ha igaz, amit a lány mond, még az állatok előtt megfojtják az indák. De végülis, a lány is elment, itt hagyta, és semmi baja nem volt, így remélte, hogy a varázslat is csak egy ügyes trükk volt.

Térden csúszva ment a sátor ajtajához, és fülelt. Még levegőt is alig mert venni, hogy minden neszt meghallhasson, de az égvilágon semmit sem hallott. Lassan széthúzta a sátor ajtaját, és kikémlelt. Egy pillanatig nem látott semmit, majd a szeme alkalmazkodni kezdett a sátor derengése után a sötéthez. Várjunk csak! Sötét? Lukas nem tudta visszatartani megkönnyebbült sóhaját. Igaz a saját dolgát is megnehezítette, így jobban el tudott bújni, nagyobb esélye maradt arra, hogy még az éj leple alatt olyan messze kerüljön Reinától, amennyire csak tud. A az első fa mellett feltápászkodott, és bár lassan, és bicegve, de elindult... valamerre. Maga sem tudta merre megy, csak elindult egyenesen előre. Fél kezét az oldalához szorította, és érezte, a hogy ujjait ellepi meleg ragacsos vére. Az adrenalintól szint nem is érezte az oldalát lebénító fájdalma, ami hatalmas szerencséje volt, mert máskülönben járni sem tudott volna a kínoktól. Mögötte megrezdült valami a bokorban. A vér a fülében dobogott, és nem tudta eldönteni, minek örülne jobban; ha a lány járna a nyomában, vagy valamilyen állat. Hihetetlen, hogy ahhoz képest milyen jó kondiban volt, alig tett meg futva pár métert, máris teljesen kifulladt. Égett a tüdeje az erőlködéstől, a fájdalom teljesen átjárta, és legszívesebben lelassított volna, de ösztönei szinte kiabáltak, hogy: Fuss, menekülj!

A hangok egyre közelebb kerültek hozzá, ő pedig loholt, ahogy csak bírt. Keze le-lecsúszott az oldaláról, a sikamlós vér, ösvényt hagyott a menekülő mögött, ahogy az ujjai közül csöpögött ki, de nem tudott ellene semmit sem tenni. Vonítás. A rohadt fenébe! Farkasok. Lukas futott, ahogy a lába bírta, de a zörgések és közte egyre fogyott a távolság. Teljesen elvesztette az időérzékét, nem tudta mióta futhatott, és bár ő óráknak érezte, feltehetőleg csak egy- két percről volt szó. Tüdeje egyre jobban szúrt, nem kapott levegőt, szabad kezével igyekezett elhajtani maga elől a gallyakat, de nagy részük még így is az arcának csapódott. Szinte vakon rohant az éjszakában, és magában imádkozott mindenhez, ami szent, hogy gyors halála legyen.

Egyszer csak éles fájdalom nyilallt a bokájába, és a föld rohamos tempóban közeledett az arcához. Nem csak orra bukott, hanem a lendülettől még gurult is párat mielőtt kiterült volna. Érezte, hogy nincs esélye, meg sem próbált felállni, csak felült, és fél kézzel bevonszolta magát egy vaskos fatörzs mögé.

Csodával határos módon, a hangok egyszeriben elhaltak. A farkasok csak így elmentek? Vagy valami még rosszabb űzte el őket? Lukas felhúzta lábait, és próbált viszonylag csendben zihálni. Már percek óta nem hallott semmit, csak a saját hangjait. Tudta, hogy meghal. Itt fog elvérezni, és soha senki nem találja majd meg. Furcsa volt ebbe belegondolni. Lassan csillapodott a szívverése, izzadt arcát hűvös szellő cirógatta. Olyan békés volt az erdő. Csak a Hold ezüstös sugara, és a szentjánosbogarak aranyló pontjai adtak némi fényt. A kabócák éji dala szólt, halk dallamos, és megnyugtató. Jó lesz itt meghalni.

Hirtelen a fák dús lombjai közül pont Lukas orra elé zuhant valami. Amikor a fiú feleszmélt a miniatűr szívrohamából, meglátta, hogy tőle pár centire egy hatalmas mélykék szempár meredt rá. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Lukas érezte az arcán a lány leheletét. Reina ugyanolyan hangtalanul, ahogy a lombok közül érkezett felállt, és pár lépést hátrébb ment, és onnan vizslatta a fiút, mintha egy érdekes játék lenne. És a lány csak bámulta, és bámulta, szinte lyukat ütve ezzel a férfi koponyájába.

- Hová tűntek a farkasok?- kérdezte Lukas, és maga mellett a földet bámulta. Tudta mi a válasz. és nem volt képes a lány szemébe nézni.

- Túl közel kerültek. Megöltem őket. – válaszolta Reina, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Köszönöm - súgta rekedten, és köhögni kezdett.

- Így el fogsz vérezni –hívta fel a lány erre a mellékes tényre a figyelmét.

- Tudom. – és azt is tudta, mit kell mondania, úgyhogy lenyelte minden büszkeségét, és a lányra emelte a tekintetét – Segítenél rajtam?

- Miért próbáltál elszökni?- kérdezte, szinte meg sem hallva a segélykérést.

- Nem is tudom – nevetett fel keserűen Lukas, majd grimaszolva újra köhögni kezdett- egy késsel alvó végzet-asszonya bezárt egy furcsa levélsátorba, azt mondta, hogy többé nem térhetek haza, mert fel akar használni a rejtélyes céljaihoz, ráadásul egy bizarr levél karkötőt is kaptam, hogy megfojtson, ha szökni próbálok. Amúgy ennek mégis mi értelme van? Ha te elmész tőlem fél napokra semmi bajom nem lesz, de ha én elmegyek, megöl? Különben is elég messzire jutottam a farkasok előtt, úgyhogy nem igazán jött be a kis trükk.

- Ez nem egy kis trükk, hanem mágia, mégpedig olyan, amit én irányítok. Ha akarom, messzire elmehetsz, ha akarom, helyhez vagy kötve. Amúgy a sátor másik felénél őrködtem, amikor elindultál, csak kíváncsi voltam, meddig jutsz, így fentről követtelek. De fél óráig sem bírtál volna életben maradni nélkülem. – nézett Reina kihívóan.

- Segíts már, kérlek! – nyögte a fiú fájdalmasan, majd amikor a lidérc nem mozdult, elkeseredetten folytatta – Igazad van, oké? Meghaltam volna, ha nem mentesz meg... Megint. És sajnálom, hogy elszöktem, meg, hogy nem hittem el ezt az egészet. Nem tudom, mit akarsz hallani - újabb köhögés - de nem beszélhetnénk meg azután, hogy segítesz? Vagy szeretnéd végignézni, ahogy elvérzem?!

A lány végre megmozdult, és újra Lukas elé guggolt. Tenyere kéken világítani kezdett, mire a fiú ijedten a fához préselődött, amennyire csak tudott. Reina szigorúan a szemébe nézett.

- Engedd!

Egyik kezével lefejtette Lukas véres kezét a hasáról, és derengő tenyerét tette a helyére. Lukas abban a pillanatban megkönnyebbülten sóhajtott fel. A fájdalom enyhült és a vérzés is alábbhagyott.

-Na, gyere!- szólt a lány, és felsegítette a férfit a földről, engedte, hogy az fél kézzel átkarolja a nyakát, és visszatámogatta a kis lombsátrukba.